Nagyon szeretlek!

Bizonyára Te is tudod, milyen rettentő jó érzés, mikor szerelmes leszel valakibe és érzelmeid viszonzásra találnak.  Majd amikor már annyira intenzív a kapcsolat, hogy képtelen vagy máshogyan kifejezni azt a sok érzelmet, ami benned van, akkor ott a nyelved hegyén az az egyetlen szó, ami összefoglalja mindezt: Szeretlek! És amikor kimondod, valósággal bombaként tör elő belőled. Ugye milyen fantasztikus kimondani?

 

szeretlek

 

Na és mi történik utána?

Szíved szerint kimondanád minden pillanatban, mert a boldogságod jelöli, ami folyamatos, újra és újra az egekbe repít, ám iyenkor előbújik a kisördög, aki azt kérdezi tőled…nem veszít-e értékéből, ha ennyiszer használod azt a szót? Vagy mi van olyankor, ha a párod nem használja ennyiszer,  te kimondod, de ő nem. Egyszer csak azon kapod magad, hogy visszaveszel a lendületből, mert talán félsz, hogy valamit elrontasz. Borzasztóan kellemetlen szituáció.

 

Az érzelmeket azonban nem célszerű gátolni. Ha úgy érzed, ki kell mondanod, igenis mondd ki! Ne szégyelld! Vagy ami még megoldás lehet, mutasd ki! Az emberek többsége úgy gondolja egyszerűbb ez utóbbi. Többször kedveskednek a párjuknak, mint ahányszor használják a szót, szeretlek.

 

Gondoljunk csak bele! A kapcsolatok első fázisában intenzívebbek az érzelmek, ami erőteljesebben megnyilvánul szavak formájában is. Később ezek lassan átalakulnak, természetesebb formát öltenek. Hisz ekkor már nem kell bizonyítani, a másik úgy is tudja, mit is érzünk iránta. Ilyenkor helyettünk inkább a tettek beszélnek. Éppen a két időszak eltérő jellemzői miatt tűnhet még erősebben ki, hogy ritkábban használjuk a szeretlek szót.

 

Így azt gondolom, hogy már nem azt a kérdést kell feltennünk, hányszor mondjuk ki párunknak, hogy szeretjük, hanem inkább azt hogyan fejezzük ki szeretetünket?!

Számtalan mód van arra, hogy az érzelmeinket kifejezzük. Ehhez ismernünk kell partnerünket, mert nem feltétlenül kell ékszerben, romantikus vacsorában gondolkodni, ahhoz hogy kinyilvánítsuk neki, mennyire fontos nekünk.

 

Egy apró bók, egy apró jel épp úgy kedveskedhet neki, sőt még személyesebb is. Ágyba lehet vinni a reggelit, ebédszünetben megcsörrenteni a telefonját, sms-t küldeni, hogy jó étvágyat szívem. Szülinapjára megvenni a könyvet, amit kinézett magának múltkor. Elmenni helyette a postára. Támogatni, figyelni rá. És ezek a dolgok előbb utóbb anélkül is örömet okozhatnak, hogy különösebben készülnénk rá. Hiszen természetessé válik. De mégsem rutinná.

 

Éppen ezért, ha megkérdezik tőlem, mi a kedvenc időszakom egy kapcsolatban, én azt mondanám, az, amikor természetessé válik, hogy összetartozunk. Amikor a másik fél velem osztja meg örömét és bánatát, együk oldjuk meg a gondokat. Amikor velem tölti a szabadidejét, vagy ha rám gondol este és lefekvés előtt felhív. Amikor az ő hobbija már az én hobbim is és fordítva. Amikor már nem egyedül megyünk haza a szülőkhöz, hanem együtt, mert összetartozunk.

 

Írta: Nagy Judit