Melyikünk fontosabb?

ferjfeleseg

A városi legenda szerint, amikor Szabó Magda megkérdezte Mészöly Miklóst, miért publikál olyan keveset a felesége, a szintén jó tollú Polcz Alaine, a Kossuth-díjas író így válaszolt: „Egy családban egy alkotó ember elég. Néha még sok is.” Amikor először hallottam ezt a történetet, megütköztem rajta. Azután rá kellett döbbennem, hogy a Mészöly által megfogalmazott hierarchia még manapság is igen gyakran megjelenik a párkapcsolatokban.

A klasszikus szereposztás szerint a nő helye a konyhában vagy a gyerekszobában van. Az asszony vezeti a háztartást, gondozza a gyerekeket, s ha munka mellett marad még ideje „kreatívkodni”, akkor arra éppen elég teret ad a lakberendezés, a konyhaművészet vagy a gyerekekkel való kézműveskedés.

A grandiózus ötletek kigondolása és megvalósítása viszont a férj dolga. A férfi a nagy tervek kovácsa, aki nemcsak kitalálni képes mindazt, ami a családot előreviszi, hanem minden erejét bevetve, önmagát sokszor felülmúlva dolgozik az elképzelés megvalósításáért. Ebben a leosztásban az asszony jobb, ha a fakanálnál marad, hiszen elég neki befogadnia a hétköznapok mikrovilágát.

 

ferjfeleseg

 

A színe és a visszája

Be kell vallanunk: amikor az egyik gyerek kicsi, a másik meg pici, és esetleg cipelni kell még egy pocaklakót is, a nők zömének éppen elég (néha még sok is) az a felelősség és feladathalmaz, amelyet a saját családja jelent. A férfiaknak pedig tényleg távlatokra van szükségük ahhoz, hogy kibontakozhassanak, és megvalósítsák nagyra törő terveiket.

A helyzet sajnos akkor sem jobb, ha megfordítjuk a szerepeket. Ma már nem ritka, hogy az asszony tartja el a családot, és a férfi megy gyesre, ha a feleségnek jobb állása van. Emancipáción nevelődött tudatunk elvben elfogadja a szerepcserét, ám ez a valóságban ritkán működik jól. Tudományos kutatások is bizonyítják, hogy ez hosszú távon megviseli a kapcsolatot, ráadásul a személyiségre is torzítóan hat. A maszkulin, agresszív nők s a puhány férfiak világát éljük. Bár mindannyian szenvedünk ettől a „fordított felállástól”, mégsem látunk belőle kiutat, mert az úgynevezett „klasszikus” családmodell ma már ugyanúgy csak ideig-óráig működik, mint a fordított szereposztás. Nem véletlen, hogy az otthon töltött évek alatt a kismamák többségénél megsokszorozódnak a lelki – kóros esetben a testi – panaszok. Sokszor nem könnyű hosszú évekig elviselni a négy fal közé való bezártságot, még akkor is, ha a gyerekek, a háztartás éppen elég munkát és örömöt ad…

 

A vízválasztó hetedik év

A mi életünkben is volt egy igen nehéz szakasz. Akkor már hetedik éve voltam otthon a gyerekekkel; Anna iskolás volt, Eszter ovi előtt, Ati másfél éves, Emesénk pedig épp akkor született, s velem összeomlott a világ. Úgy éreztem, hogy semmire sem vagyok alkalmas, még a háztartásvezetésre sem. Az esetek többségében jó, ha délután háromkor ebédeltünk, mert hiába igyekeztem, két szoptatás, egy banánturmix és egy müzli közé képtelen voltam beiktatni a székelygulyást, főleg úgy, hogy közben a biliztetés és a pelenkamosás se maradjon el. A szókincsem rohamosan csökkent, egyre erősödött bennem a tudat, hogy csak „röff-röff”-ökben és „gyí, pacik”-ban vagyok képes a világról alkotott képemet kifejezni, olvasmányélményeim megrekedtek a Boribonnál és Babarnál, s ha valami szívderítőt akartam énekelni, akkor csípőből rágyújtottam a Kis kece lányomra.

Ha őszinte akarok lenni, azt azért el kell mondanom, hogy hihetetlen tulajdonságokat is felfedeztem magamban. Képes voltam bárhol, bármikor elaludni úgy, hogy a körülöttem folyó eseményeknek egyetlen mozzanatát sem veszítettem el. Így, amikor a férjem megvádolt, hogy belealudtam az esti áhítatba, gond nélkül visszamondtam neki a lózung minden gondolatát. A délutáni csendes pihenő idején is ugrottam azonnal, amikor az egyik gyermekem alvás helyett kidobta a kakis pelenkáját az ablakon, vagy ha éjszaka csak egy kicsit is másként vette a levegőt a kruppra igen hajlamos nagyobbik fiam. A probléma csak az volt, hogy ezt a képességemet olyan tökélyre fejlesztettem, hogy lassan a férjem sem tudta megkülönböztetni, hogy ébren vagyok-e, vagy alszom. És akkor azt mondta, hogy elég. Itt változtatni kell, méghozzá radikálisan és azonnal.

Az első lépés az volt, hogy elzavart angolórára, hogy heti háromszor emberek között legyek, és képes legyek újra emberi nyelven kommunikálni – magyarul vagy angolul, mindegy, csak ne a háromévesek szintjén. Arra az időre átvette a gyerekeket, a háztartást, sőt biztatott, hogy vágjak bele egy posztgraduális képzésbe is. Azóta is hálás vagyok neki ezért. Ha akkor, ott nem nyúl utánam, lehet, hogy elhittem volna magamról, hogy többre nem vagyok képes.

 

Nem én vagyok a fontosabb

Amikor egyszer megkérdeztem, hogy tudta azt a rengeteg áldozatot vállalni ebben a nagyon nehéz életszakaszban, akkor (rendes férfihez illően) először általánosságban válaszolt. Hogy nem akarta elveszíteni a feleségét, pontosabban azt az embert, akit bennem megszeretett. Aki mindig vidám, kreatív, tele van ötlettel, és pörög ezerrel, mint a ringlispíl. Hogy az a kókadt, hallgatag nő, aki lettem, nem nagyon tetszett neki. És lám, igaza lett, mert alig telt el néhány hét, visszakapta az eredeti Mónit.

Örültem, hogy ezt elmondta, hogyne örültem volna, de valójában én (rendes nőhöz illően) nem a nagy összefüggésekre voltam kíváncsi, hanem arra, hogy miként bírta ki a hétköznapokat. Amikor tudtam, hogy szívesebben vonult volna vissza a dolgozószobájába, a könyvei, tanulmányai közé, mégsem tette, hanem jött, és segített nekem. Amikor a sokadik éjszakát is ő ügyelte végig, mert éppen elég volt nekem nappal ápolni a lázas gyereket. Amikor munka után megfőzött, hogy nekem ne kelljen este, az előadások végeztével. „Sok volt neked is – néztem fel rá. – Hogy bírtad ki?” És akkor elárulta, hogy volt egy titka. Egy varázsmondat, amelyet sokszor elmondott magának akkoriban: „Nem én vagyok a fontosabb, hanem ő.”

 

Egymást, magatoknál

Nyugodtan mondhatom, ekkor értettem meg a házasság egyik alappillérét. Azt az elvet, amelyet a Biblia így fogalmaz meg: „alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál”. Mert hosszú éveken keresztül az volt a hiba a mi házasságunkban is, hogy saját magunkra figyeltünk elsősorban. Olyanná akartam formálni a kapcsolatunkat, hogy én jól érezzem magam benne. Olyanná akartam formálni a férjemet, amilyennek én szerettem volna látni. Sok minden sikerült, sok minden nem, de alapvetően a harc – az egymásért folytatott s az egymás elleni küzdelem – határozta meg az életünket. Éreztem, hogy változtatni kell, de mivel jöttek a gyerekek sorban, szépen lassan belecsúsztam az önfeláldozás patetikus szerepébe. Ám a férjemnek nem egy mártírra volt szüksége, hanem rám. S ezért képes volt áldozatot hozni.

Ahogyan ezt felismertem, én is képes lettem más szemmel figyelni mindent. Innentől nem az volt számomra a kérdés, hogy mit szeretnék én, mi esne jól nekem, hanem hogy neki mi lehet a vágya. S mivel ezt figyelte ő is, nagyon hamar beállt egy egyensúly az életünkben.

Azóta tudom: olyan ez, mint egy nagy játék. Szerepcserék és rivalizálások helyett egymásra figyelés. Ha én ideteszem, akkor te odaállsz, és ha te ideteszed, akkor én odaállok. Figyelünk egymásra, s az évtizedek alatt annyira megismertük egymás jelzéseit, hogy sokszor már szavak nélkül is értjük egymást. Elég egy szájrándítás, egy mozdulat, egy gesztus. És akkor én odateszem, ő meg odaáll. Így a legnehezebb konfliktusokon is keresztül tudtunk eddig menni. Mert most már nem én vagyok a fontosabb – hanem ő.

 

A cikk a Family Magazinban jelent meg. 

http://www.family.hu

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here