Amikor rossz a jó

valas2

Manapság bármerre néz az ember, széthullóban lévő családokat, magányos embereket, nem működő párkapcsolatokat lát maga körül. Nem könnyű ma nőnek, férfinak lenni, párkapcsolatban élni meg pláne nem. Főiskolás koromban azt tanultam családszociológiából, hogy még bő ötven éve van a házasság intézményének és szépen befuccsol. Hát nem tudom. Annyi biztos hogy az élet átalakulóban van bolygónkon, az emberi faj egyre individuálisabbá válik, egyre kevésbé hajlandó alkalmazkodni a másikhoz, inkább felállunk és egyedül folytatjuk az utat, vagy folytatjuk valaki mással. Nem tudom mit tartogat a jövő számunkra, de attól tartok nem feltétlenül jó irányban haladnak a dolgok, pedig sokszor nincs is miért panaszkodnunk…

Figyelem az embereket, a házasságokat a közvetlen és távolabbi környezetemben és mostanság a sok “nem értjük meg egymást” mellett egy új jelenség felbukkanására lettem figyelmes. Azt vettem észre, hogy ha netán jól működik egy kapcsolat, minden rendben van a felek között lelkileg, érzelmileg, testileg és anyagilag egyaránt, előbb-utóbb felüti a fejét egy olyan jelenség, amit csak későn, sajnos túl későn vesz észre az “elkövető”. Hiába hívják fel rá a figyelmét mások, csak nem hallgat a jó szóra, végül aztán ott találja magát egy visszafordíthatatlan helyzetben amikor már nincs mit tenni. Ezt a “jelenséget” pedig úgy hívják, hogy jó dolgában nem tudja mit csináljon…

Gondolom látott már ilyet mindenki, esetleg sokan aktív magánakciót is hajtottak végre e címszó alatt és tényleg csak akkor kaptak észbe, amikor már nem volt visszaút. Sokat gondolkodtam azon, hogyan is kerül valaki ebbe a helyzetbe. Aztán csak arra jutottam, hogy az egy kaptafára legyártott mindennapok, a halálos unalommá vált jólét teszi, vagy talán akkor juthat el idáig az ember, amikor azt hiszi, hogy ami a birtokában van, az alanyi jogon járt neki eddig s így lesz ez ezután is…

 

valas2

 

Kedves “akcióban lévők”! Remélem még időben jut el az üzenet Hozzátok. Ezúton szeretném tudtotokra adni, hogy a fent említett tények közül egyik sincs így!!! Nem ám! Nincs ember fia/lánya bolygónkon, akinek a létezése oly csodálatos lenne felesége/férje számára, hogy ennek jogán menthetetlenül járna neki minden, amit csak szeme szája megkíván, anélkül, hogy a kis ujját megmozdítaná érte. Persze lehet unni a jó sorsot napi huszonnégy órában, de érdemes néha elmélázni közben – idő akad bőven… – hogy milyen lenne az életünk, ha akárcsak a felét elvennék tőlünk annak, amink van. Fel lennénk háborodva, nem igaz?

És azon is elgondolkodhatnánk, hogy unalmas, céltalanná vált mindennapjainkról kizárólag mi tehetünk, ugyanis mindenkinek olyan az élete, amilyet csinál magának. Arról a nagyon egyszerű felvetésről már nem is beszélek, hogy esetleg valaki más a mi helyzetünkben akár boldog is tudna lenni…

Láttam már feleséget, aki belvárosi üzletet kapott férjétől (a toronyóra meg a láncok mellé) hogy ne unatkozzon, de az sem volt jó neki. Aztán láttam unatkozó nőt, aki elindult keletre (itthagyva férjét és gyerekeit) hogy magára találjon, aztán meglepődött, mikor hazatérvén a luxuslakásból kis albérletbe költöztette a férje. De azt hiszem nem kell ilyen szélsőséges esetekben gondolkodnunk, a hétköznapokban is akad példa bőven a – főleg női – hülyeségre. Nem árt hát elgondolkodnunk néha azon, hogy mi mindenünk van amit értékelhetünk, amire már nem kell vágynunk, mert bármikor kinyújthatjuk érte a kezünket, a miénk, megdolgoztunk érte!

Persze az ember már csak olyan, hogy mindig arra vágyik, amilye még nincs, ami elérhetetlen, titokzatos, na de tényleg annyira értékes, hogy felrúgjunk érte mindent, amiért eddig küzdöttünk?!

Tényleg el kell jönnie annak a pillanatnak, hogy férjünket megpillantsuk egy másik nő rajongó karjaiban ahhoz, hogy ráeszméljünk micsoda fantasztikus férfi áll mellettünk?

Jól tudom, hogy nem könnyű önmagunkat külső szemlélő szemével látni, de ha egy kis időt szánunk a fent említett gondolatokra nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy bambává tesz minket a bőség unalma és nem vagyunk képesek meglátni saját jódolgunkat vagy csak túl későn. Ezekre az esetekre célszerű elővenni zsebünkből (az általam legértékesebbnek tartott tudást) a józan paraszti eszünket és megvizsgálni helyzetünket ennek tükrében. Ígérem ez mindig olyan iránytű lesz, amiben soha senki nem fog csalódni, az életben követendő megfelelő irányt példátlan érzékkel mutatja!

 

Írta: Agatha Seymour

www.agathaseymour.com

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here