Vonaton (Cikkíró verseny)

0
40
train
Zakatol. Sorsokat cipel. Felszállunk. Leszállunk. Elengedünk. De a vonat nem áll meg.

Arcod kemény vonásai éppen olyanok, mint régen. Velem szemben ülsz. Nézlek, ahogy alszol s ujjaimat még mindig mágnesként vonzaná minden porcikád.

Monoton zakatol a vonat, izzadó tenyerem a piros bőrüléshez ragad. Suhannak a fák, szaladnak a házak, belefájdul a fejem. Hónapok teltek el a sorsdöntő beszélgetés óta, ahol sziklaszilárd meggyőződésből született a döntés… Rólunk. És te kisétáltál. Még előttem van a hátad, ahogy zárul az ajtó és én egy utolsó pillantást vetek a nyakszirtedre, amit éjszakánként addig simogattam, míg el nem aludtál… És most itt, egy koszos vonat kocsiban megint karnyújtásnyira vagy, de már nem érinthetlek. Majdnem elalszom, de nem csukom be a szemem. Látom, ahogy napfényben megcsillan néhány aranysárga szál, apró kötél, lélekfonal. Tőlem. Hozzád. A szívemből feléd halad, a bőröd alá fonódik. Tudom, hogy már csak perceim vannak. Mindjárt leszállsz. És a távolodó gerinced íve ismét agyam legmélyebb zugában ég.

train

Lassan kinyitod a szemed, hunyorogsz. Pont, mint minden régi, álmos reggelen. Elmosolyodok. Felállnék, hogy hozzam a  kávét, aminek gőzölgő illatába burkolózunk még pár percre. De ez már nem az a fejezet. Ha könyvet írnék, talán ez lenne az utolsó rész. Vonat jelenet. Amikor két főhős véletlenül összefut még majd’ egy év múltán egy füstös kupéban. Hatalmas szempilláid közül világít gesztenyebarna szemed. Egy apró mosoly mögül kivillantod hófehér fogsorod. Kinézek az ablakon, ismerős a táj. Körülbelül 3 perc még és te megérkezel. Ennyi időm van belőled?  Gyomrom mélyén érzem a kerek minden kattanását. Mély levőt veszek és hagyom, hogy számon kiömöljenek a szavak, egyenesen a szívemből. Az agyamig nem értek el:

-Ne menj el újra. Szeretlek!

A csendbe belesikít a vonatfütty. Nem tűnsz meglepettnek. rezzenéstelenül fogadod a vallomást. Mintha nem telt volna már el 8 hónap azóta, hogy kisétáltál a szobámból, a lakásból, az életemből.

-Szálljunk le együtt! Gyere velem!

Felém nyújtod kezed és én a világ legboldogabb embereként csúsztatom ujjaimat puha tenyeredbe. És újra élek. Kiragyog a kupé, színes lesz a táj. Megölelsz, és a fülembe súgod, hogy épp erről álmodtál. Köréd fonom a kezem, mellkasomon érzem a szívverésed. Boldog vagyok. Nem értem mi történik, de jó így.

Összerezzenek. Kinyitom a szemem és te velem szemben ülsz. Nézel. Kegyetlen az ébredés. Mosolyogsz, összepakolsz, és a zakatolásba suttogsz egy sziát. Egy perce ez nem így zajlott, nem ez a jó búcsú… De visszaköszönök és nézem, ahogy leszállsz. Elválik álom és valóság. Hát. Gerinc. Nyakszirt. Magány…
Indulunk. Suhannak a szürke fák. Én folytatom utam. Egyedül. És hálás vagyok, hogy még ennyi jutott belőled, mert tudom, akárhova is megyek, oda már nem jöhetsz velem.

-Jegyeket, bérleteket!

És én mosolyogva nyújtom ki a gyűrött papírdarabot. A belépőt, az új életembe. Nélküled.

 

Szabó Manuéla

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here