Irgalom (Cikkíró verseny)

apple

Nézte a lány kezében az almát.

Nem akármilyen alma volt ez. Két öklömnyi lehetett, olyan, mint amit Szabolcsból hozott annak idején az apja. De az igazi élményt az jelentette, amíg csak nézték, csodálták a termést. Apja olyan büszkén vette elő, mintha ő termesztette volna, pedig csak a TSZ-nél kapta.  Minden alkalommal hozott almát. Annak az almának még alma íze volt. Zamatos, édeskés, hatalmas illatos alma.

apple

Most, ahogy nézte a lány kezében ezt az almát, azon gondolkodott, hogy honnan juthatott hozzá.

Már a száján volt a kérdés, de mégsem szólalt meg. Észre vették a suhancok akikkel volt a lány, hogy éhes pillantásokat vet a gyümölcsre.

Az egyik oda is szólt neki. –Kéne, mi?

Lesütötte a szemét. Szégyellte, hogy éhes, koszos, szakadt ruhában van. Neki egy akármilyen kamasz is csak úgy odaszólhatott, letegezhette. Ő volt az a társadalmi réteg, a hajléktalan, akivel bárki szórakozhatott kedve szerint.

Ha megverték, mert éppen ahhoz volt kedvük, még a rendőrök meg a mentősök is lenézően beszéltek vele. Őt mindenki tegezte. Pedig már 50 éves volt. Az emberek elhúzódtak tőle, a munkahelyeken elutasították, a gyerekek féltek mellé állni a buszon.

Nem bántott ő soha senkit. Csak koszos volt. Ápolatlan és nagyon fáradt.

Most is ezt érezte, hogy rettenetes fáradt! Attól az almától jobban lett volna.

Elfordult a fiataloktól, nehogy bele kössenek és a végén megverjék megint. Bár, ha jól helyben hagynák, akkor egy pár napig a kórházban meleg ágyban alhatna, naponta háromszor kapna enni és meg is fürödhetne.

A kölykök most megint hozzá szóltak.

Na mi van papa, nem kell az alma? Nem merte azt mondani, hogy kell. Biztosan csak szórakoznak vele! A lány az orra elé dugta. Ő meg csak nézte, az illatát is érezte, olyan közel volt hozzá.

Ki kellene kapni a kezéből és elfutni. De olyan fáradság volt rajta, hogy még egy lépés is nehezére esett volna.

Régen akkor volt ilyen fáradt, amikor a kohóban éjszakás volt. Már nincs kohó. Hogy utálta azt a forróságot a kemencéknél!

Kezei lilák voltak a hidegtől, na meg mocskosak is. Ettől aztán még lilábbnak néztek ki. Cipője lyukas volt, nem sokat védett. Zoknija átázott, kabátján tönkre ment a cipzár, átfújta a Bakonyi szél. Egy idő után már nem érzékelte a hideget, csak remegett.

Egyszer majd még megfagy valahol.

De addig még sok éjszaka van hátra, sok nappal és sok tegezés, verés, tegezés, megalázás.        Milyen hamar megtanulnak az emberek megalázni. Örülnek neki, hogy csaphatnak valakin. A fiatalok most azzal szórakoznak, hogy a lába elé köpködnek. Elviseli. Ha leköpik, azt is elviseli.

Ha most rendes ruhában lenne, senkinek sem jutna eszébe bántani. És még azt mondják, hogy nem a ruha teszi az embert!

Megunták a kölykök a köpködést. Tovább állnak.

Viszik az almát is.

Egy idő múlva nem hallotta őket. Ahogy lépni akart, hirtelen, mintha csak álom lenne, ott volt a földön a gyönyörű alma! A lány hagyta ott.

Szeméből kicsordult a könny örömében, vagy bánatában talán.

Lehajolt érte. Nem tudott beleharapni, nem vitte rá a lélek. Hányingere volt.

Betette az almát belső zsebébe a szíve fölé. Melegséget érzett, ahol nekifeszült a mellkasának. Majd később, ha esetleg talál éjjelre valami jó helyet, megeszi. Körülnézett, hogy merre menjen.

A ház sarkánál a lány kukucskált.

Mosolygott rá.

Nem kiröhögte, csak mosolygott.

Felemelte a kezét és intett a lánynak.

Köszönöm. Mondta.

Boldog volt. Hosszú idő óta először esett meg vele, hogy melegséget érzett a szíve tájékán.

Csóti Tamásné Molnár Margit

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here