Egyik kicsi, másik pici (Cikkíró verseny)

babyhands

 

Amikor elsőszülött lányunk egy éves lett, megszületett bennünk az elhatározás: nem várunk tovább, jöhet a kistestvér.

Akkor még nem is sejtettük, mire vállalkozunk…

A kistestvér egy öcsike személyében hamarosan meg is érkezett. Éjszakázás, dupla pelenkázás, etetés, altatás, testvérféltékenység.  Inkább nem is sorolom. Akinek volt benne része, ismeri ezt az időszakot, aki meg előtte áll, annak a világért sem szeretném kedvét szegni. Biztosan állíthatom ugyanis: megéri!

babyhands

Ma az 5 éves okos, határozott Mici, és a mindenre kíváncsi, eleven, csupa lélek 3 éves Bende anyukájaként állítom, jól döntöttünk, így kellett lennie!

Ahogy teltek az évek, szépen lassan feleslegessé váltak a „babás” dolgaink, amik közül jó néhánytól bizony fájó szívvel váltunk meg.

Lehet könnyes szemek nélkül búcsút venni a kiságytól, amiben édesdeden szunyókáltak újszülött babaként? Vagy a járókától, aminek a rácsaiba kapaszkodva először küzdötték fel magukat két lábra?

Aztán persze volt, amitől ujjongva, örömtáncok közepette „szabadultunk meg”, s büszkén újságoltuk mindenkinek: „Nem kell már többet pelenkára költenünk!”

Apával naivan azt hittük, innentől kezdve nem lesz dugig az autó csomagtartója. Egy-egy hétvégi utazás alkalmával nem kell majd azon gondolkozni, hogy a babakocsi vagy az utazóágy rögzíthető-e jobban a csomagtartóra, és az etetőszék mellé hogy tudjuk még a többi „apróságot” betuszkolni.

Mostanra rá kellett jönnünk: tévedtünk. Ugyanis az etetőszék helyén most ott a kismotor, babakocsi helyett már bicajjal közlekedünk. Meg aztán ott vannak a játékpónik, kisautók, homokozó felszerelések, labdák, továbbá jó néhány lényeges és feltétlenül magunkkal cipelendő egyéb holmi. (Indulás előtt párszor már megkíséreltem kicsi fiamat lebeszélni egy-egy legó kockáról, kiesett kerekű autóról, játékcsavarhúzóról. Ezekre azonban valami oknál fogva olyan nagy szükség van, hogy szanálásuk oltári nagy hisztibe torkollana, így aztán inkább hagyom: jöhetnek…) Persze cseppet sem mellékes a pakolás szempontjából,  hogy  a gyerekek életkorával párhuzamosan az utazótáskák űrtartalma is egyre nagyobb lesz. Hiszen Anya (azaz én) ruházkodás tekintetében minden eshetőségre felkészül. Apa szerint időnként erősen túlzásba is viszem, hiszen teljesen felesleges a fél szekrényt bepakolni egy hétvége miatt. Lehet, hogy igaza van?

Természetesen nem indulhatunk ropi és megfelelő mennyiségű innivaló nélkül sem. Amint ugyanis  az autó megteszi az első métereket, máris mindkét gyerkőc rettentően éhes lesz, és még annál is szomjasabb.

Végre elindultunk! Mindenki és (remélhetőleg) minden lényeges bekerült az autókba.

És hogy mi következik ezután?

Ha éppen nincs tele a szájuk ropival, egymás szavába vágva kommentálják az utazás során látottakat. Ha nem magyaráznak, akkor kérdeznek. Megjegyzem, mindkettőjüket jó „beszélőkével” áldotta meg az ég, aminek alapvetően örülök, időnként viszont jól esne némi kis csend. Annál is inkább, mert amikor már ráunnak a békés csacsogásra, és a „Mikor érünk már oda?” kérdésre még mindig nem kapnak kielégítő választ, elkezdik egymást piszkálni, és már oda is a nyugodt utazás.

Aztán végre célba érünk: mindenki boldog. A nagyszülők, mert megérkeznek a régen látott unokák, a gyerekek, mert szabadon rohangálhatnak a kertben. Mi meg azért, mert kicsit kisimíthatjuk a meggyötört idegeinket.

És láss csodát: a fél órával ezelőtt még egymással közelharcot vívó Mici és Bende mostanra egymás legnagyobb szövetségesei valami huncutságban.

Egyik kicsi, másik pici.  Ha rájuk nézek, rájövök, hogy már nem is annyira. Még pár év, és nem a kisgyerekes szülők örömeit és nehézségeit osztom meg másokkal, hanem azon kapom magam, hogy van két nyakigláb kamasz gyerekem…

zitka

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here