Asztal virággal, és virág nélkül (Cikkíró verseny)

table1

A nő csak ment a folyosón, határozott léptekkel, ahogy szokott, két feladat között, a sok szerep közt lavírozva, amelyet be kell töltenie. Alig voltak körülötte emberek, amikor kinyílt egy ajtó, s egy hang kiszólt, hogy álljon meg, s ő megállt. Nem habozott, megállt az ajtóban, pedig, mint mindig, sietett.

Semmi különös, de a hang mégis sokáig ott maradt a fejében, s a véletlen, vagy a sors úgy hozta, a hang tulajdonosa kis idő múlva, újra ott állt előtte, egy másik helyszínen. Ismét arra kérte, álljon meg, ne siessen már mindig úgy, a feladat megvárja.

A nő nem is habozott sokat, a feladatok megvárják, igazán megállhat egy kicsit, és meg is akart állni, de ez a folyosó ma zajos volt, a fejében is nyüzsögtek a gondolatok. A rövid, ámde közvetlen beszélgetés igazi nyugvópont volt a nő rohanó életében, még úgy is, hogy körötte minden zsibongott.

table1

Aztán hazament, s azt vette észre, hogy a nyugalma odavan, miért, hogyan, nem értette, egyszer csak minden apró részlet a beszélgetésből azt eredményezte, hogy más szemszögből lássa az életét. A stabil életét, ami egy igazi, kő-stabil asztal, négy lábbal, csak a tetejéről hiányzik valami, talán pont az ilyen kellemes meglepetések, megállók, mint, amit a hang és a közvetített intellektuális tartalom nyújtott. Felvillant valami, hogy megmutassa, létezem, de aztán az ajtó be is zárult, s a hang többé nem volt ott, nem hívta, s nem állította meg. S ő nem tudta, hol és hogyan keresse, s helyes-e keresnie egyáltalán.

Mintha a kéz, amely az asztalra készül tenni a virágot, megremegett volna, és a váza abban a pillanatban, amikor díszévé válhatott volna, leesett és összetört. Ezer apró darabra, s a virágok széthullottak, fejük a szárukról leesett, vízben tocsogó, csapzott szirmaik már menthetetlenek voltak.

A nő érezte, a virág így is úgy is elhervadt volna, ez a sorsa, soká nem lehet dísze az asztalnak, de mikor meglátta, csendéleti élményt nyújtott neki az a virágcsokor, örömmel töltötte el a puszta látvány, hát még a virág illata. És ott volt az a hang, amely a kézhez tartozott, erősnek tűnt, hiszen volt ereje megállítani őt. Nem a kezével, a hangjával állította meg. Szerette volna, csukott szemmel érezni, ahogy a virágillat belengi a szobát, ahogy kicsit feldobja a látvány a stabil, ámde megszokott, már-már unalmassá váló asztalkáját.

De csak az asztal marad, amelynek négy lába a család, a munka, az egészség, a biztonság. Persze a nő, mint minden nő, szereti a szépet, a virágot, s szeretné, ha asztalán néha lenne egy, nem csak esztétikailag, hanem szinte érzelmeket is sugárzó virágcsokor, s legjobb, ha meglepetésként várja őt, amikor belép.

A sors kegyes és kegyetlen is egyben, bizonyította, hogy amire a nő vágyik, az létezik, de ugyanakkor elérhetetlen. Tudatta vele, boldognak kell lennie, mert van egy asztala, amire támaszkodhat, amely mindig ugyanott várja, amikor hazatér. Ugyanakkor a fájdalmat is elültette a szívében, amellyel időbe telik megbirkóznia. De, ami nem öl meg, az megerősít, és a nő erős.  És a csalódása ellenére is reménykedve várja, megjelenjen egy virágcsokor az asztalon, beletörődve abba, hogy az el fog hervadni, ahogyan ő maga is.

Starlight

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here