Amikor a hajók a fénybe érnek… (Cikkíró verseny)

Nem tudtam, hogy alszom-e vagy ébren vagyok. Álmodni sem álmodhat az ember ilyen szépet. Akkor még nem sejtettem, hogy valaha is fájni fog… Fürödtem a fényben. Lubickoltam.

Gyönyörű zöld szemei voltak. Először észre sem vettem. Elkápráztatott a személyisége. Ez nálam ritka, mindig a külsőre figyelek, engem az fog meg a másik nemben. Ő kivétel volt. Mindenben.

Magas volt, fiatal és izmos. Hosszú hajú, és én akkoriban megőrültem a hosszú hajú pasikért. Eleinte szóba sem jöhetett nálam, mint férfi, hiszen akkor két másik pasiba voltam „szerelmes”. Persze, akkor még fogalmam sem volt arról, mit jelent a szerelem.

ragstorm

Egyik pillanatról a másikra történt. Olyan ez, mint mikor az ember siklik a tükörsima vízen, majd hirtelen feltámad a szél, és a hullámok oda sodorják, ahová nem gondolta volna, hogy eljut.

Csak Ő és Én. Egy olyan szigeten, ami csak a miénk. Megállt az idő. Szédültem, amikor rám nézett, mert magamat láttam benne. Azt mondta „elolvadok, amikor a szemeidbe nézek”. Nem jutottam szóhoz…. Amikor megöleltem, abban az ölelésben benne volt az egész élet…

Földi szerepeim között abban az egy hónapban igazi önmagamra leltem. Az Ő közelsége nyitott meg. A hangja, a mosolya, az érzések, amelyeket a lényével bennem ébresztett: olyan magasságokba repítettek, ahol senki más nem járt.

Mellette ültem, és éreztem a szíve dobbanását. Látni a tengeren. Amikor a hajók a fénybe érnek, és eltűnnek a horizont mögött. Nem elvesznek. Hazatalálnak.

Ott, abban a pillanatban én is hazataláltam. Az Ő szívében dobbant az enyém. Úgy szerettem, hogy megállt az idő. Annyira megszerettem, hogy képes voltam Érte az időt is megállítani. Csak Őt láthassam még…. Amikor felhívott, és meghallottam a hangját, velem lüktetett az egész világmindenség.

Érezni akartam a csókját. Vágytam rá. Átölelni újra, az Övé lenni teljesen. De nem lehetett. Az élet nem engedte. Nem hullámok jöttek, hanem vihar. Akkora volt, hogy a szigetet elnyelte a Föld, mintha soha nem is létezett volna. Két hajó voltunk, amelyek elhaladtak a vízen, és épphogy csak súrolták egymást….

Mégis közelebb került hozzám, mint bárki más az életben. Próbáltam elfelejteni. Próbáltam mást szeretni…. de az emléke újra és újra visszatért. Ő nincs nekem, csak a szívemben üresen kongó fájdalom.

Tudom, hogy el kell felejtenem, de nem megy. Élnem kell, pedig nem akarok. Tovább kell lépni. De nem tudok. Mert újra megállítottam az időt, és ott ragadtam abban a pillanatban. Állok vele szemben a lépcsőn, nézek a gyönyörű zöld szemeibe… és nem tudok mit mondani…

Nincsenek már hajók. Sem tenger. Sem fény. Eltűnt a horizont is. Csak a fájdalom maradt…  mert bennem él; …mégsem szerethetem…

 

Weetza