Aki keres, az talál (cikkíró verseny)

online_szerelem

Tavaly nyáron történt, hogy egyszerre torkig lettem két évtizedes magányommal. Eleget vártam a hercegemet, úgy döntöttem, ideje lesz elébe menni. Törtem a fejemet sokat, és végül kitaláltam, hogy hirdetni fogok, internetes társkereső oldalakon. A médiában találhattam érvet eleget, hogy miért tegyem, vagy miért ne tegyem mégse. Bár az ellenérvek esetenként kriminálisak voltak, engem nem sikerült elrettenteniük. Párválasztásom igaz története, amit most feketén – fehéren elregélek, egy újabb példa arra, hogy mégis érdemes.

 

Igazán bőséges a honi választék ilyen portálokban. Vannak fizetősek, részben fizetősek, és egészben ingyenesek. Találtam mindjárt az elsőre, ahol is megkezdtem társkereső pályafutásomat. Onnan továbbmentem a másodikra, azután a harmadikra, és így tovább. Mindenütt ugyanaz a forgatókönyv. Feltöltöttem egy remek, rettenetes igazolványképet. A bemutatkozó szövegem a vesémig engedte látni azt, akinek volt szeme. Körülnéztem kicsit a kínálatban.  Azt láttam, hogy a több tízezer tagnak legalább a fele inaktív. Meglepődtem, milyen szigorú feltételeket szabnak itt az igazinak. Ember legyen a talpán, illetve asszony, aki annak meg tud felelni. Nekem nem volt határozott elképzelésem. Nem kötöttem ki a szeme, haja színét. Nem jelöltem meg, hogy ilyen vagy olyan végzettsége legyen, a vallására, pedig, igazán semmi gondom sem volt. A havi jövedelemre irányuló kérdések már őszintén megdöbbentettek. Volt, aki még az autója, sőt mobiltelefonja márkáját is megadta. Nem tudom szó nélkül hagyni a kilókban meghatározott abszolút irreális elvárásokat. A nőideál, például, ötven kilogrammos. Hogy ezt a testtömegindexet milyen képlet alapján számolták ki, arra nem sikerült rájönnöm. Mindegy hogyan, de kiszámolták, és az ötvenből nem engedett az sem, aki esetleg százhúszat nyomott. Elképzeltem magamban a csendéletet, és jót nevettem. Egészséges humorral sok mindenen túlteheti az ember lánya magát. Engem, személy szerint, nem a számtanilag kiszámolható értékek vonzottak. Szó sincs róla, hogy igénytelen lettem volna.  Elvártam, hogy Ember legyen. Azon belül aztán lehet orvos vagy szakmunkás, igazgató vagy taxisofőr. Tőlem vezethet akármilyen autót, de az sem tragédia, ha nem vezet. Azért voltak nekem is fix ideáim. Ne legyen alacsonyabb nálam, ne legyen szenvedélybeteg, és legyen munkája. Ugye, hogy nem voltam igénytelen? Rájöttem nagy hamar, hogy nem lesz könnyű dolgom, de bíztam az ítéletemben és a világ emberségében, jóllehet, mindkettőben volt már alkalmam csalódni. Isten adja, hogy ne tévedjek!

 

Igen sok levelet kaptam, persze nem százával, de ami egynél több, az már sok, mert választani kell, és azt nehéz. Volt az érdeklődők között belföldi és külföldi, keresztény és nem keresztény, szobafestő és kétdiplomás vállalatigazgató, kisvállalkozó és menő üzletember, munkanélküli, nyugdíjas tanár, elvált, özvegy, kisebb-nagyobb gyermekkel és gyermektelen.

 

online_szerelem

 

Nincs lehetőségem mindet részletezni, hiszen nem regényt írok. Néhányat azért mégis kiemelnék, mert példaértékűek. Az egyik oldalon rögtönös rögtön lecsapott rám egy úr. Öt hétig leveleztem vele. Esküdni mertem, hogy ő lesz az, akit olyan nagyon kerestem. Mégis munkált bennem egy furcsa, zavaró érzés, amit hiába hessegettem el naponta, mindig visszatért. Hamarosan felhagytunk a félfizetős oldalon való levelezéssel, mert ott erősen korlátozták a lehetőségeinket, és e-mail címet cseréltünk. Újabb egy-két nap múlva pedig, kérésére, regisztráltam az egyik közösségi oldalon, mert az volt a véleménye, hogy ott könnyebben tarthatjuk a kapcsolatot. Áldom a szerencsémet, hogy ezt a lépést megtettem! Itt derült ki ugyanis, hogy mi az, ami nem stimmel. Az én lovagom titkáról úgy hullottak le a leplek, mint Salome fátylai, szépen sorjában. Ami a lényeg, kiderült, hogy felesége van, és kiskorú gyermeket nevelnek. Akadtak más hölgyismerősei is, amely tényből arra következtettem, nagy bölcsen, hogy több vasat is tart a tűzben. Mivel azt találtam, amit nem kerestem, azonnal véget vetettem a levelezésnek. Örültem, hogy személyes találkozóra nem került sor. Viszont, új barátnőre tettem szert a feleség személyében. Ahányszor felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mi célja volt a sorsnak mindezzel, nyugtathattam magamat a gondolattal, hogy bennem új támaszra talált az elárult asszony, s ha, végre sikerül visszanyernie elvesztett hitét, az nekem is érdemem. Meg is van a sikerélményem.

 

A kétdiplomás vállalatigazgatóval negyedórát cseteltem egyszer egy másik oldalon. Már az sem tetszett, ahogy a gyermekei édesanyjáról beszélt. Udvariasan hárítottam el a másnapi csetrandira való felkérést, mégis vérig sértettem, és még én érezhettem rosszul magam miatta. A nagyon vonzó, szimpatikus üzletember nem is titkolta, hogy csak kalandot keres. Győzködött, töltsem vele a hétvégét, utánanéz, hová mehetnénk el az utószezonban, mert akkor már szeptember volt, és én máig sem tudom, hogy végül hogyan sikerült a kirándulást megúsznom. A nyugdíjas tanár sokat olvasott, rendkívül művelt férfinak bizonyult. Nagyon méltányolta az őszinteségemet és az igazságosságomat, azt mondta, ezek a legszebb emberi erények. Utóbb kiderült róla, hogy húsz évet letagadott a korából. Viszont, nagyon leleményes ember volt, röpke fél óra alatt lenyomozott, azon a bizonyos közösségi oldalon, és nyílt levélben vágta a fejemhez a személyazonosságomat és a lakcímemet. Nem tagadtam. Én tényleg az vagyok, aki vagyok. Másnap reggel arra a csodára ébredtem, hogy letiltottak a társkereső oldalról. Találgathattam, hogy a vállalatigazgató, vagy a tanár vett ilyen módon jogos elégtételt rajtam gonoszságomért. A sármos üzletemberre nem gyanakodtam, az nem bosszúálló típus.

 

Elmondom még, mert az igazsághoz tartozik, hogy azért akadtak kedves, rendes emberek is a levélírók között. Családapák, akik előtt, ha volna, megemelném a kalapomat. Hogy kivel miért nem jutott egyről a kettőre az ismeretségünk, nehéz megmondani, a párválasztás nagyon összetett folyamat. Remélem, azóta mindenki hűséges társára lelt, gyermekeinek szerető anyára, és énrám nem haragszanak nagyon, amiért nem én lettem az.

 

Azért, hogy ilyen fanyar iróniával körítve tálalom, engem nagyon is megviseltek a sorozatos csalódások. Naponta elhatároztam, hogy véget vetek ennek a borzalomnak. Nem tudom, honnan volt lelkierőm folytatni mégis? Hinni már nem tudtam, de még reméltem.  Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Tovább nézelődtem, keresgéltem. Kezdeményező levelet nem írtam, annyira lelkes nem voltam már. Nem is volt szükség rá. Láthatta, ha valakinek az adatlapján ott jártam, és írhatott is akár, ha úgy tetszett neki. Kaptam aztán egy levelet valakitől, akitől nem vártam, ugyanis nagyon különböztem attól a nőtől, akit magának álmodott. Rövid levélben biztatott, beszélgessünk, aztán majd meglátjuk, mire jutunk egymással. Ezzel egyet kellett értenem. Ki fog derülni, ha nincs értelme, mert mindig ki szokott. Mellékelt egy címet, ahová írhattam. Megírtam hát, ki tudja hányadszor, életem történetét. Hosszúra sikerült. Az övé is, amit a válaszlevélben megküldött. Neki is egyetlen felnőtt fia van, mint nekem, és húsz éve, szinte napra pontosan ugyanakkor vált el, amikor én. Jöttek-mentek a levelek, és mi lassan kezdtük megismerni egymást. A társkereső oldalnak már hetek óta tájékára sem néztünk.

 

Az első találkozás előtti éjszakán le sem hunytam a szememet. Amikor végre szemben álltunk egymással, percekig hallgattunk hatalmas zavarunkban. Az első csókkal egy új élet kezdődött számunkra. Minden olyan természetesen, olyan simán alakult közöttünk, hogy még az is eszembe jutott, talán tényleg előre meg volt írva. Én voltam az, aki rátaláltam, de Ő azt mondja, csakis azért, hogy rám találhasson. Délen, egy csöndes hegyvidéki városkában van egy kedves kis lakása. Szakmája van, amit szeret, és egy piros autója, amivel emlékezetes kiruccanásokat teszünk kettesben. Október volt, amikor az első levelet megírta, most június van, és én minden perccel boldogabb vagyok. Közös életünket tervezzük, ami nem megy egyik napról a másikra, tekintve, hogy ötszáz kilométer és egy országhatár választ el minket. Ilyen csekélységek, azonban, nem szegik kedvünket. Többé-kevésbé türelmesen várjuk a napot, amikor végre költözhetek. Sok fájdalmat és csalódást hagytunk magunk mögött. Mindketten tanultunk a tegnap hibáiból. Hálásak vagyunk a sorsnak, hogy új esélyt adott. Fogunk is élni vele.

A cikkíró versenyre beküldte: Lili

 

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here