Minden úgy jó, ahogy van (cikkíró verseny)

Futás, futás, futás! Már csak pár méter! Nem, nem, nem nézek hátra! Futás! Nem hallom a lépteit! Nem jön! Itt a kapu! Zárva. A fenébe! Meg kell állni. Hol a kulcs? Bal zseb: megvan! Már nyitom, gyors pillantás az útra: tényleg nem jött! Erre már nem volt ereje. Bezzeg a fejemre térdelve ütni-verni és üvölteni mindenféléket… Amikor az ajtót bezárta és zsebre vágta a kulcsot, megrémültem: talán nem is jutok ki élve! Aztán a verések szünetében kinyitottam az egyik szoba ablakát. Ugrás! Ki a kapun és futás!
Na, de most már lássam a testemet! Mindenem sajog. Hol egy tükör? Az a jó édes… Hogy néz ki ez az arc? És a könyököm? Mi volt ez tulajdonképpen? Hónapok óta nem vagyunk együtt. Persze most is piás volt. Na de ezt lehet? Megverhet, ha úgy tartja kedve? Ő ilyen. A fiam is ezért van nála. Megfenyegetett: ha el merem vinni, megöl. Megtenné? Aki bordát tud törni, talán ölni is képes…

A hatodik tavasz azóta. Jólesik, ahogy a langyos szellő körülölel. Nem gondolok már arra a 10 évre. Nem olyan sokat. Állítólag az idegi kapcsolatok úgy működnek, hogy a rossz emlékek idővel halványulnak, elnyomják őket a jók. Lehet ebben valami, nem tudok már minden egyes percet, napot felidézni. Régebben sokat agyaltam azon: hogy jutottunk el idáig? Milyen események vezettek addig a márciusi napig? A sorsfordító pillanatok megmaradtak. Néha felvillan egy-egy közülük.

Másfél év együttjárás után szakítani akar, én pedig foggal-körömmel ragaszkodom – szó szerint. Megkapom az első verést. Néhány pofont, egy-két rúgást. Talán el kellett volna engedni. De én szeretem, mindennél jobban! Nem tudom elképzelni nélküle az életem és ő mégis ott akar hagyni, egyedül a világban, hogy újra kezdjem a keresgélést, pedig úgy érzem, megtaláltam a társam egy életre, hát bele kell kapaszkodnom! Nem? Vagy nem? Bármit megadok azért, hogy örökre megtartsam! A verés belefér? Hát persze, hiszen csak egyszer történt meg és úgysem lesz soha többet ilyen! Ő is szeret, nem maradt volna velem, ha nem így lenne. Fájnak az ütések nyomai. Nem jó, nagyon nem, de biztos, hogy ez volt az utolsó!

Szeret, hát persze! Csak ne mondogatnák, hogy “egy szerelmespár nem így él”, meg “ha szeretne nem így viselkedne veled”. Megmagyarázom. Mindent megmagyarázok. Tudom, hogy többet adok, mint amennyit kapok, de nincs ezzel semmi baj. A szeretetért meg kell dolgozni, küzdeni kell érte. Így láttam a szüleimnél is: anyám mindent megtett apámnak – aki semmibe sem nézte őt – hátha idővel megváltozik. (Megváltozott. Negyven év alkoholizálás jó hatással volt rá. Már nem iszik, félti az életét. Sok az unoka, velük talán még rendbe lehetne hozni, amit a gyerekeivel elrontott. Csak legyen rá idő…)
De Ö nem rossz ember! Az igaz, hogy gyakran ideges és dühös, de ez mindenkivel előfordul. Nehéz gyermekkora volt!  Hát Istenem, néha az az egy-két pofon, mi van abban? Nyilván megérdemeltem. Hagyjon engem mindenki! Nekem jó így!

hintaHétvégén elutazunk, esküvőre megyünk. Pakolok. Biztos szép hétvége lesz. Hátha ő is romantikus hangulatba kerül és fontolóra veszi a lánykérést. Végül is már majdnem három éve vagyunk együtt! Szeretem az együtt utazást, mindent szeretek együtt. Nagyon kedves a vendéglátónk. Kényelmes a szoba, a közös ágy, a menyasszony pedig egyenesen lélegzetelállító ezen a csodás júliusi napon!
De Neki nem kellene annyit innia. Nem bírja, még megárt, az pedig nekem sem lesz jó… Kimegyek levegőzni, nagyon fülledt itt a levegő. Kipróbálom a hintát, rég hintáztam. Húsz évesen lehet, hogy már nem is kellene… Jön. De miért ilyen dühös? Most mit csináltam már megint? Ha egyszer nincs kedvem táncolni, nem lehet megérteni? Nem akarok sírni, de ez már nagyon fáj, ne szorítsd úgy a karom, megint magyarázkodhatok majd otthon, honnan vannak a lila foltok, ne, az arcomat ne, még vissza kell mennem, ne rúgj többet, már így is elszakadt a harisnyám és most már eressz el, majd azt mondom, elestem, csak hagyj már! … Persze, táncolok veled. Menjünk!

 

A cikkíró versenyre beküldte: Anyanyabanya