Fény-Kép (cikkíró verseny)

 

 

szomoru no3Két kézzel túrt a képek közé.

 

Kiszórta őket az ágyra, és nézte a színes „lélekrablókat” . Sokan úgy gondolják, hogy ha lefotózzák őket, a lelkük egy darabját is magával viszi az az egyetlen kiragadott pillanat.

 Ő nem félt ettől. Szerette, ha fényképezik, sajátos egoizmusból olykor ő is csinált magáról képeket. Csak hogy lássa. Érezze, hogy csinos még, látni akarta, hogy hiába megy az idő, nem fog rajta, vagy legalább is nem olyan mértékben, mint amennyire tartott tőle, hogy látszik az idő múlása.

 

A szobában halkan szólt a zene, végigfeküdt az ágyon. Felemelte az egyik fotót.

Óvodás kislány látszott a képen, vékonyka copfos teremtés. A másikon egy erősen sminkelt kamaszlány. Esküvői képek, vidám násznépről, hitvesi csókról.

 Válogatni kezdett. Képekben rakta ki az életét.

 Óvoda. Aztán iskola. Kamaszkor. Fiatal felnőtt lét. És elkezdett menni az idő.

 Sorakoztak a régi emlékek, de ő a képek közé nézett.

 Ahol más csak a takaró ráncait látta, az ő szemei előtt más jelent meg. Látta a köztes időt, azokat az eseményeket, amelyek a két kép készülte között zajlottak. Azokról nem voltak fotók. Azok a csak a fejében léteztek, oda voltak bevésve.  Az emlékei voltak lélekrablók, nem az ágyon heverő papír fotográfiák.

 

1985.

Egy hete feküdt a kórházban.

 A szeme csukva volt. Nem merte kinyitni, mert nem akarta látni az éjszaka sötétjét, a szobában alvó betegtársait. Szuszogásukat hallotta, csak az éjszakás nővér faklumpájának halk hupogása szűrődött be az ajtó rése alatt.

 Újra rátört a fájdalom.  Nagy levegőt véve próbálta kontroll alatt tartani, de az altestében nyilalló érzés nem szűnt meg, csak percek múlva enyhült egy kicsit.

 Muszáj kinyitnia a szemét. Fel kell kelnie. Ki kell mennie a nővérszobába, szólnia kell, baj lehet, baj van.

 Lassan ült fel az ágyon, lábait a papucsba bújtatta. Az éjjeli szekrénybe kapaszkodva segítette magát, másik kezével a hasa alá nyúlt.

 Az apró lény moccant egyet odabent.

 Megfogta a kilincset, az ajtót résnyire tárta, nem akarta, hogy a folyosóról beszűrődő fény felébressze az alvókat.

 Kilépett a világos folyosóra. Lassú léptekkel csoszogva haladt előre, míg a nővérszoba ajtajához ért.

 Bekopogott. Halk motoszkálás hallatszott, de mire az éjszakás nővér az ajtóhoz lépett, ő már a padlón feküdt.

 Hálóinge alól véres víz folydogált a fertőtlenítő szagú kőre.

 Sötétség. Ahol nem fáj semmi, könnyű lebegés volt, émelyítő megnyugvás.

 A beteghordó ágy döcögése térítette magához. Hova visznek, próbálta kérdezni, de nem jött ki hang a torkán. Már nem félt. Hetek óta rettegett, hogy nehogy valami baj legyen még idő előtt, és amikor bekövetkezett az, amitől a legjobban félt, már nem rántotta görcsbe az izmait az aggodalom, hagyta, hogy a dolgok megtörténjenek vele. Nem tudta mi lesz vele. Velük.

 Újabb fájdalom tört rá.

 Mikor betolták a szobába, csak akkor merte kinyitni a szemét. A szülőszoba éles neonfénye fájdalmat okozott a sötétség után.

 „Nem akarom tudni. Nem akarom látni. Én nem akartam ezt.”

 Az éjszakás orvos bekötötte az infúziót. Ahogy a szer folyt a vénájába, úgy lassultak le körülötte a nővérek mozdulatai.  Fülei eldugultak, mintha víz alól hallotta volna motoszkálást, az eszközök csörömpölését.

 Újra behunyta a szemét.

 Egyszer kikerül onnan. Vele, vagy egyedül. Hiszen korai még. Korai volt a szerelem, korai volt ezt vállalni.  Tudta, hogy a dolog kétséges.. Az orvosa bízatta, de a szemein látszott, kevés esélyt ad nekik. Így együtt.

 6 hónap. 28 hét. Kevés. Nagyon kevés.

 Képek villantak be lehunyt szemhéjai alatt. A hideg beton, ahol megejtették a pásztorórát. Régóta szerette a fiút, de annak nem kellett ő, csak arra az egy éjszakára. Naiv, tizenhat éves lány, aki boldog volt a tudattól, hogy arra az egy félórára az övé lehet.

 Nem szólt a fiúnak, hogy teherbe esett. Nem akarta, hogy tudjon róla. Magának akarta a gyereket, emlékül örökre, hogy érezze egy életre, hozzá tartozik, de erről a fiúnak igazán nem kell tudnia.

 Az éjszaka kábulatban telt. Ébrenlét és álom határán, fárasztó fájások közepette. De ő nem szólt. Nem szólt, hogy fáj, azt akarta, hagyják őt békén.

 Másnap délig bírta. Aztán felordított. A fájdalom olyan mértékben rántotta össze a testét, hogy minden önuralma magára hagyta.

 Ekkor nyitotta ki a szemét ismét. Az ablakból beszűrődő fény az agyáig hatolt, a szemében összegyűlő könnyek felerősítették a fényt.

 Orvosok, nővérek lepték el az ágya környékét.

 Eszközök zörögtek, halk duruzsolás jutott csak el a füléig. Tompán hallatszott a hang, amely kérte, nyissa szét a lábait.

 Behunyta a szemét ismét. A belső világára figyelt, érezte, ahogy kívülről idegen kéz hatol belé, a fájdalom felerősödött.

 „Koraszülés” hallatszott az orvos hangja, mintha víz alatt lebegne, úgy hallotta a hangokat.

 „Sötétséget akarok. Nem akarom a fényt. Ha becsukom a szemem, talán meg sem történik semmi. Nem akarok látni semmit.”

 De a hangok, a zajok beszűrődtek a hallójárataiba.

 „Nézzen rám – szólt az orvos – megindult a szülés. Már nem tudjuk visszatartani. Isten segítségével, nem lesz baj.”

 Már nem bánta. Túl akart lenni az egészen, nem akarta a fájdalmat, nem akarta a kétséget, nem akarta tudni, mi lehet a végkimenetel. Higgadtan vette tudomásul, amit az orvos mondott, és csak bólintott egyet. Legyen.

 Fájdalom és megkönnyebbülés váltakozott órákon keresztül. Látta, egyetlen villanásra a tűt, amely a gerincébe szúrt néhány pillanat múlva, megkönnyítve a helyzetet.

 „Ne szenvedjen feleslegesen” – mondta az orvos, és ő magában válaszolt:

 „Nem ott fáj.”

 Kis idő elteltével a fájdalom elmúlt. Lábai zsibbadni kezdtek, a fehér kórházi lepedő alatt tapogatta a csípőjét, combját, nem érzett semmit.

 A szemét továbbra is csukva tartotta, csak pillanatokra nyitotta ki. Látta, hogy az orvos a két lába között ül, és a testébe nyúl. De nem érezte.

 „Nyomjon” – szólt az utasítás, és ő szót fogadott, magában a rádióban halkan szóló gyerekdalt énekelte.

 „Magasra száll a helikoffer velünk…az egész világ kitárul nekünk….”

 „Még nyomjon – noszogatta az orvos – koncentráljon kislány! Mindjárt megvagyunk.”

 És ő nyomott, az utolsó erejével is nyomott.

 Mintha a gyomra, az egész bensője egyetlen pillanat alatt szakadt volna ki belőle, mikor világra hozta a gyermekét.

 „Magasra száll a helikoffer velünk…”

 Kinyitotta a szemét. A látvány egy életre bele égett az agyába.

 Játék babányi test hevert a szülésznő kezében, sötétlila apró lila lábak lógtak élettelenül a vérfoltos pelenkán. Fekete sűrű haját látta egy pillanatra, de a nővér maga felé fordította a fejét.

 „Ne nézzen oda aranyos. Jobb lesz az úgy.”

 Látni akarta. Tudta, hogy talán soha nem tarthatja a karjaiban, mert fiatal teste nem volt képes kihordani a kicsi lényt. Legalább egyszer látni akarta azt, akivel szimbiózisban élt hat hónapig. Az emléket a fiútól.

 Egyetlen kép. Ennyi maradt neki belőle.

 Sok év eltelt az óta. Sorba vette szeretteit, akiket a képek őriztek meg neki. Anyja, aki már nincs közöttük, de magában róla is sok képet őrzött.

 A családja, a gyerekei.

 De van valaki, akiről egyetlen képet őriz csak, ami csak az övé, akit rajta kívül más nem láthatott.

 Arról a két lila lábacskáról, és a sűrű fekete hajról, a kisfiúról, akit soha nem fog elfelejteni, amíg él.

 Egyetlen villanás.

 

Egyetlen FÉNY – KÉP.

A cikkíró versenyre beküldte: Szegő Melinda