Egyedül szeretni (cikkíró verseny)

0
39
ocean

 

Barátságunk mély volt és tiszta, mint az Óceán vize. Erő volt ő, az életem domborzatát formáló ősi elem: víz volt ő a számomra. Érkezésemkor, egy sivatagban kóborló ember életét hosszabbította, a szomjúságot csillapítva; távozásomkor, egy pusztító árvízként világokat sodort el, eltüntetve az élet nyomait is. Egy hatalmas erő, melyet tisztel az ember, s egyszerre fél is tőle. Egy természeti elem, mely csillapíthatatlanul vonzza a szívet és melynek tükrében gyönyörködünk.

ocean

 

Az Óceán volt ő nekem, hatalmas erő.

 

Ám nem a víz hibája, ha az ember nem tud úszni, s karcsapásai nem hosszítják meg életét. Nem, a Természet jóságos: nem várja el senkitől, hogy megfulladjon. Nem. Megengedi számunkra, hogy szárazföldre térjünk, ha megtehetjük azt.

 

Vagy ha bekapcsol az életösztön, megpróbálunk úszni, s ha sikeresen próbálkozunk, gondolhatjuk azt, hogy uraljuk a vizet. A víz azonban nem statikus, hiszen reagál a környezeti tényezőkre, csupán egy elem, életünk domborzatát formáló.

 

Próbáltam megtanulni úszni, de az Óceán, melybe bemerészkedtem, túl vad volt, túl mély, én pedig elbíztam magam. Senki nem hiheti azt, hogy megtanult uralni egy őselemet! Senki nem hiheti, hogy megszelídítheti azt, ami nem áll hatalmában, mely nagyobb és erősebb nálánál! Senki nem válhat elbizakodottá, mert a Természet mindig megmutatja a maga igazságát.

 

Nagyon szerettem ezt a vizet, és úszni benne az árral: sok vizet nyeltem és köhögtem, sokszor csípte a szemem a sós lé, de úgy éreztem, mindez nem számít, mert elég mély a gyomrom, elég erős a tüdőm, látom, és nem tévesztem szem elől a lényeget. Azt gondoltam, több nem kell. Túlontúl szerettem annál, mintsem apróságok eltérítsenek. Tisztelettel figyeltem a hullámait, próbáltam olyan tisztán hagyni, mint ahogyan Isten nekem ajándékozta. Talán a víz is szeretett, ahogyan egy természeti jelenség szeretni képes az embert.

 

Míg sütött a nap, az Óceán suttogott. „Megvédelek! Majd én oltalmazlak a széltől, az esőtől s megtanítlak a világom minden rejtelmére. Elviszlek a legmélyebb pontjaimhoz, megmutatom neked mindazt, amit emberi szem még nem látott. Mert tisztább vagy mindenkinél.” A kislány, aki akkor voltam boldog lett, mert még soha nem volt ilyen erős és nemes barátja. Még soha nem szerette senki ilyen mélyen és odaadón. Még sosem volt szerelme oly’ ősi elem, melyre mindenki csak főhajtva tekint. Hevesen dobogó szívvel követte Óceánja áramlatait.

 

Ám a kislány halandósága akadályként feszült kettejük közé.

 

„Gyere velem a legmélyebb árkomba. Ott a leggyönyörűbb az élet!” A kislány boldogan követte. Alig hitte el, hogy az Óceán ilyen közel engedi magához. Az Óceán segítette, húzta áramlataival egyre mélyebbre. A kislánynak fogyott a levegője, lelkesedésébe kétségek lopakodtak. „Messze van még?” kérdezte félve.

 

„Még menni kell”, s húzta egyre lejjebb. A leány gyötrődni kezdett, észrevette maga körül a sötétséget, ahogy a fenék fele haladtak, egyre kevesebbet látott. Szívébe belopta magát a félelem: „Istenem, hát ez is az én gyönyörű Óceánom?” A levegője egyre csak fogyott és fogyott. „Kérlek, álljunk meg itt, ne menjünk lejjebb” kérlelte halkan. Az Óceán meglepődött, s felmorajlott. „Ahová megyünk, sokkal valósabb az élet, mint a felszínen. Ahová megyünk, ott ősi törvények uralkodnak. Ahová megyünk, minden olyan, amilyennek Isten egykor megalkotta.”

 

„Mégis kérlek, forduljunk vissza. Nekem szükségem van a levegőre és a fényre.” A kislány kérlelését hallva egyre türelmetlenebbé vált. „Gyere velem. Lent nincs hazugság. Fény és levegő sincs, de annál sokkal elemibb igazságokat találsz. Fent minden csak hazugság.” Az Óceán kegyetlenségét látva a kislány nagyon megijedt. Nem olyannak látta most, mint megismerkedésük idején. A sötétben körbepillantva egyre különösebb lények úszkáltak körülötte, és egyre hidegebb lett. Az Óceán húzta tovább lefelé és közben morajlott. „ Szeretlek. Csak a te javadat akarom. Egyedül én tudlak megvédeni a fenti világtól. Megvédelek a széltől, az esőtől és a rossz emberektől is. Szeretlek.”

 

A kislány egyre inkább fuldoklott. Ami az elején szeretet volt, mostanra uralkodássá vált. Ahogy egyre mélyebbre süllyedt, rájött, hogy az Óceán szerelmét nem fogja túlélni. Az Óceán túl magas árat kért a barátságáért. Elkezdett hát ficánkolni, hogy kiszabadítsa magát. „Lent van az igazság, megmutatom” mondta türelmetlenül az Óceán. „Még akkor is ezt kívánod tőlem, ha belehalok?” Az Óceán üres tekintettel bámulta a lány törékeny testét. Ebben a pillanatban a kislány rádöbbent, hogy a hatalmas Óceán nem érti őt. Nem érti a létezése alapjait, a szükségleteit. S az örök Óceán nem érti a halált.

 

Sírva fakadt bánatában és erős rúgkapálásba kezdett, hogy kiszabadítsa magát. Az Óceán meglepődött és elengedte. Életében először a leány az életben maradásért úszott, önmagáért tette a karcsapásokat, mígnem nagy nehezen elérte a felszínt. Hatalmas levegőt vett, köhögött és lihegett a kimerültségtől. Karját égette az erőfeszítés, szemét pedig könnyek mardosták.

 

Az Óceán tombolt. „Elárultál engem! Pedig szerettelek! Minden a tiéd lehetett volna. Mindentől megóvtalak volna!” A leány zokogott, próbálta elmagyarázni az őt körülvevő hatalmas víznek, hogy miért tette, de az nem hallgatta meg. „Undorító, törékeny kis lény vagy! Szégyellem magam, hogy téged szeretettelek!” Tombolt az Óceán hatalmas fájdalmában. „Szerettelek! Minden elemi igazságot megmutattam volna neked!”

ocean-hullam

 

„ A te igazságod én nem bírom el! A te mélységed megöl engem! Nekem szükségem van a fényre és a levegőre! Fogadj el engem ilyennek, kérlek! Szeretlek minden sejtemmel!” Az Óceán a saját tombolásától nem hallott semmit a lány könyörgéséből. „Idefenn minden hazugság. Még Te is!” A szél az óceán fájdalmát süvítette mindenütt.

 

„Az én érzéseim igazak irántad” potyogtak a lány sós könnyei. Ám az Óceán hidegen viharzott. „ Nekem nem kell sem a szerelmed, sem a barátságod. Tűnj el a vizeimből az önző szereteteddel együtt. Én nem szeretlek tovább.”

 

Azzal az Óceán hátat fordított a lánynak, aki csendben és összetörten kiúszott a partra. Minden hullám az arcába csapott, köhögött. Amikor a lábával megérezte a homokos talajt, újból biztonságban érezte megát. Megállt kint a parton és még nagyon sokáig nézte a vizet mozdulatlanul. Már nem látta olyan tisztának és békésnek, mint a megismerkedésük legelején.

 

Könnyek folytak le az arcán, majd a homokba csöppentek. „Pedig, én tényleg szeretlek” suttogta a víznek. A válasz egy hatalmas, felcsapó hullám volt. Megértette, hogy az óceán nem képes őt szeretni, mert nem képes megismerni és megérteni a lényét. Az Óceán hatalmasabb és elemibb, mélyebb és pusztítóbb, mintsem fontosnak tartsa a leány érzéseit és szükségleteit. Szomorú szívvel elsétált az övéihez.

 

Sok évvel később visszatért a partra. A hosszú évek alatt érettebbé vált érzelmileg, lelkileg és szellemileg. Eszébe jutottak az emlékek, és meghajolt az Óceán előtt, mert ezalatt a sok év alatt megértette, hogy sokat köszönhet neki. Nélküle nem kezdte volna el életét az övéi között, nem talál rá szeretteire, barátaira és szerelmére. Meghajolt az Óceán előtt és e szavakat mondta:

 

„Köszönöm neked, hogy a Mesterem voltál. Nélküled nem értem meg, hogy minden létezésnek megvan a maga törvénye, s minden létezőnek a maga igazsága. Megtanítottad, hogy tiszteljem mások igazságát még akkor is, ha nem viszonozzák. A Természet nem várja el a fuldoklást, ha mellettünk a szárazföld. Csak az fullad meg, aki nem ismeri fel ezen törvényszerűséget. Csak az fullad bele az életbe, aki nem ismeri fel a Természet adta lehetőségeket. Köszönöm neked ezt a tanítást!”

 

Azzal elsétált szeretettel és hálával a szívében.

 

galxia

 

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here