Belső gyermeki én (cikkíró verseny)

tanc3

Az ember társas lény. Muszáj valakihez kötődnünk, ragaszkodnunk. Mindenki – még az is, aki kívülről magabiztosnak, erősnek, határozottnak látszik – belül igenis szüksége van a gondoskodásra, a védelemre, a figyelemre. Valakire, aki biztos pont az életében, aki mellett ki tud bontakozni.

 

A bizalom fontos dolog, nagyon értékes kincs. Sosem volt mellettem senki olyan, akiben 100%-osan meg tudtam volna bízni, ebből is következett az, hogy már nem tudtam nyitni senki felé. Úgy éreztem, akármit teszek, mondok…, nem fogadnának el, nem szeretnék a valódi énemet. Én lettem mindenki „lelki szemetesládája”, vagyis nekem mindent – amit persze, nem mondtam tovább sosem – én pedig semmit, ugyanis tudtam azt, hogy amint kiejtek a számon bármi bizalmas dolgot, két percen belül már vissza fogom hallani. Biztosan voltak megbízható emberek, akik valóban érdeklődtek a másik iránt, akik szívén viselték bizalmasuk sorsát, de engem ezek az emberek elkerültek. Számos kérdés merül fel bennünk, millió gondolat, bánat, kétely, élmény – akár jó, akár rossz – de amikor ezt mind – mind magadban kell tartanod, nagyon rossz érzés.

Önbizalom hiányos lettem, magamba fordultam, nem voltak barátaim, nem volt senki, akivel néha lehetett volna csavarogni, vagy csak létezni, és hülyéskedni a parkban. Hiányoztak a felhőtlen „gyermeki ”pillanatok, amikor függetlenül attól, hogy hány évesek vagyunk, kiélhetjük a bennünk élő gyermeki énünket. Minden emberben benne van, csak valaki olykor szabadjára engedi, van aki magában tartja. Nem szabad elfojtani, hisz néha nekünk, felnőtteknek is el kell „menekülnünk” egy olyan világba, ahol elfelejtjük a gondokat, s megszűnnek létezni. Ahol mindenféle csacsi butaság megengedett, akár felmászni egy mászókára vagy fára, vagy hasunkat fogva nevetni a fűben fekve, amikor a hely és a társaság lehetővé teszi.

 

tanc3Egyszer aztán belecsöppent az életembe valaki, akiben lassan, fokozatosan elkezdtem bízni, s egyre inkább feledésbe merült a megfelelési kényszer. Ő az egyetlen – családon kívüli – ember, aki mellett igazán önmagam vagyok és lehetek, aki nem ítél el, aki nem nevet ki, aki mellett ki merek mindent mondani, amit érzek, gondolok. Végre úgy viselkedhetem, amilyen valójában vagyok. Elnyomott belső énem mellette találtam meg igazán: „Ha veled vagyok, az vagyok, ki lenni akarok.”- Egy filmből idéztem, s milyen igaz. Mellette kinyílik a világ és nincs elérhetetlen. Egy idegenből ő lett a barátom, a lelki társam, a párom, egy szóval ő lett a minden. Ahhoz, hogy bízni tudjunk, valamilyen szinten nyitni kell a másik felé és ha van elég türelme ahhoz – s ez fordítva is igaz – hogy „elérjen hozzád”, hogy megtudd mutatni a valódi éned. Ha elég türelmes, zárkózott éned aprólékos megismeréséhez, akkor nem csak a bizalmadat kapja meg, de kedvelni fogod, szeretni, s a végén már elválaszthatatlanok lesztek. Hogyha visszaélnek a bizalmaddal az már a te döntésed, hogy megbocsájtasz-e, s újra bizalmat szavazol e neki, vagy keresel olyan embert, aki megérdemli a bizalmad.

 

A sors olyan embereket küld az utadba, akikkel találkoznod kell. Van, akik nyom nélkül, egy idő után elsétálnak melletted, de ha félreteszed magadban a bizonytalanság okozta félelmet, akkor tudni fogsz nyitni feléjük és így fogsz rátalálni azokra az emberekre, akik érdemesek a bizalmadra.

A cikkíró versenyre beküldte: lulu42

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here