„Az az igazság, hogy nem vagyok jó nő – tudod, hogy találsz jobbat” (cikkíró verseny)

0
40
csok

Egy tökéletes nap tökéletes befejezése: a férfi, aki egyre erősebben vonz, magához húz, és szenvedéllyel csókol. A szívem vadul kalapál, meg-megakad a lélegzetem, s beleolvadok a pillanatba. Aztán… elvágják… ripityára töröm.

Ez az ember okos, intelligens, figyelmes, kedves, szórakoztató, izgalmas…, s lelkesen tudnám sorolni a jelzőket a végtelenségig. Egyszerűen jó vele lenni. Többet látok benne – sokkal többet –, mint barátságot. Talán Ő az, akit keresek; és erre… elrontom.

Jól esett az ölelése – mint mindig –; szeretem a csókjait; s mikor utána csillogó szemekkel rám mosolyog, az valami… isteni… Néha azt hiszem, szerelmes vagyok (de az nem lehet – korai lenne). De ezen a hangulatos kis nyári éjszakán többet akart – és a vicces az, hogy legbelül én is. Ahogy szépen, óvatosan becsúsztatta ujjait a felsőm alá, s cirógatni kezdte az oldalam, libabőrös lettem. Egyre nagyobb és nagyobb köröket írt le, végigsimítva a hasamon, a hátamon, felnyúlva egészen a melltartóm szegélyéig. Elöntött a vágy. Körömmel szaladt le a gerincoszlopomon, a nyakamtól egészen a derekamig. Még levegőt venni is elfelejtettem – néma nyögéssel kezdtem újra szuszogni. Aztán földhöz csapott egy érzés: szégyenkezés és szomorúság émelyítő elegye.

A férfi kíváncsian keresett bejáratot a kis domborulatokhoz. Nem is sejtette, hogy ezekkel a mozdulatokkal megfosztott a szivacsos fehérnemű adta önbizalomtól, az utolsó cseppig. Ott tört meg a pillanat. A ruhámon keresztül megfogtam a csuklóját, s görcsösen húztam lefelé – el a kiábrándító valóság felfedezésétől –, miközben ajkaim elengedték az övéit, s lehajtottam a fejem. Szívem szerint azonnal köddé váltam volna. Ehelyett végtelennek tűnő másodpercekig kellett az ölében ülnöm, megdermedve, a könnyeim ellen harcolva.

Ő nem értette, mi történt. Hogyan is érthette volna? Fogalma sem volt arról, mennyire gyűlölöm a kis testem. Ahogy nőttem, egyre kevésbé tudtam megbarátkozni az alakommal, ami még mindig egy általános iskolás lányéra emlékeztetett. A csodamelltartók nélkül nem voltam nő, csak egy szánalmas kisgyerek, aki szerelemről mer álmodozni.

Felkeltem, gyorsan megigazítottam a ruhám, hebegtem egy „Bocsánat!”-ot, és már fordultam is volna sarkon – még mindig a földet bámulva –, de nem hagyott. Elkapta a karom, és visszahúzott. A szemébe néztem: az övé tele volt kérdőjelekkel, az enyém könnyekkel. Újabb végtelennek tűnő hallgatás…

Mesélhettem volna neki az érzéseimről, félelmekről, a kapott kritikus megjegyzésekről, a múltam kínos pillanatairól… De nem akartam sem szapulni, sem sajnáltatni magam. Már így is épp eléggé leszerepeltem a kis jelenetemmel. Egyre erősebb lett az kínzó szégyenérzet és a megszűnés nevetséges vágya, ahogy keveregtek fejemben a gondolatok. Nem jött ki hang a torkomon, úgy éreztem, megfulladok.

– Sajnálom! – zokogtam. Kitéptem magam a kezéből, és elszaladtam. Végtelenül kínos volt. Azután nem találkoztunk, és nem beszéltünk többé. Nem volt erőm hozzá…

…és így tett tönkre MEGINT valamit – valami nagyszerűt – az önbizalomhiány.

A cikkíró versenyre beküldte: Hamarics Anita

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here