Ha felmérést végeznénk arról, hogy a közösségi oldalak javítottak-e életminőségünkön, a legtöbben alighanem igennel válaszolnának – némi hezitálás után. Mert a közösségi netezés nemcsak remek, embereket összehozó, távolságokat áthidaló innovációvá, hanem egyúttal nagy energia- és figyelemelszívóvá nőtte ki magát. Az éremnek két oldala van, az alábbiakban pedig megvizsgáljuk a kevésbé fényeset, ami – nem meglepő módon – lélektani mélységeket rejteget.

„Mutál vékonyka földi jelenlétem”

Mindannyian láttunk már ilyen és ehhez hasonló posztokat az üzenőfalunkon: „hullik a hó”, „arcomba fúj a szél”. Függetlenül attól, hogy örülünk vagy bosszankodunk miattuk, netán mi magunk is előszeretettel küldünk hasonlókat az éterbe, érdemes elgondolkodni azon, vajon mi motivál olyan kiírásokat, amelyek – már elnézést az őszinteségért – öncélúságuknál fogva kevesebb érdeklődésre tarthatnak számot. Honnan ez a közléskényszer?

Ezekben az esetekben nem a közlés vágya munkál, mint inkább a jelenlét vágya – hírt adni a külvilágnak a létezésünkről, hogy vagyunk mi is, hogy számot tartunk egy kis figyelemre. A közösségi portálokon szerencsére mindenkinek juthat néhány másodperc rivalda – a lehetőséggel élni nyugodtan lehet, de vajon mi az oka, hogy ennyire szeretnénk magunkat megmutatni, és valóban ez a legjobb terep? Vagy titokban színpad után vágyunk, de még az énektanárig se jutottunk el?

Napi like-betevőnk

like_facebookMély emberismeretről tanúságot tevő funkció a like-gomb: minden ember arra vágyik, hogy szerethető és pozitív személyiségnek érezze magát, és a környezet szemében is szeretetre méltó figuraként jelenjen meg. Eric Berne stroke-nak, magyarul simogatásnak nevezte a környezet felől érkező pozitív érzelembatyukat, amik ölthetik dicséret, együttérzés, odafigyelve meghallgatás, de akár szó szerinti simogatás formáját is, és azt közvetítik, hogy okénak érezhetjük magunkat egy meleg és biztonságos közegben.

A like-gomb a lelki simogatás legegyszerűbb módja, és ilyeténképp megvan a maga fontos missziója. A libikókán átbillenni azonban igen könnyű, például óránként figyelni, küldött-e valaki pozitív visszajelzést a legutóbbi videóra, amit belinkeltünk, és ha nem, akkor most lapos és jelentéktelen személyiség vagyok? Miközben, valljuk be, időnként tetszikelünk olyan tartalmakat is, amik nem dobbantják meg a szívünket, de csak megteszünk ennyit, hogy egy barát jól érezze magát… A like-gomb tehát nemcsak egy csipetnyi szeretet közvetítője lehet, hanem hamis énkép kialakítása felé is terelhet, és minél inkább szomjazzuk a dicséretet, annál inkább fennáll ennek veszélye. Úgyhogy ha belefér, figyeljük meg egy hétig, hogyan osztjuk és várjuk a közösségi portálokon a pozitív visszajelzést.

Idő- és kapcsolatfaló

A közösségi site-ok veszélye abban rejlik, hogy könnyen beszippanthatnak minket, akár órákig nem tudunk róluk lejönni. Rosszabb esetben céltalan kattintgatásokra vesztegetjük az időnket, amikből semmi érdekfeszítőt és építőt nem hámozunk ki a magunk számára. Magához szegez a telt színekben vibráló felület, szinte belegörnyedünk a képernyőbe, és észre se vesszük, hogy a külvilágban is zajlik az élet: elsikkadunk a sárgába, majd kopaszba forduló fák szépsége, a villamosra fel- és leszálló flúgos karakterek mellett. Átköltözünk egy virtuális valóságba, miközben elmegy mellettünk az élet. Vajon megéri átengedni a tudatunkat az ingerözönnek?

Könnyű rákattanni arra is, hogy mi zajlik a virtuális ismerősök idővonalán. Még a végén elszalasztunk valami izgalmasat, lemaradunk egy nagy „közösségi eseményről” vagy az évtized mémjéről. Vajon azok közül, akiknek lélegzetvisszafojtva szörfözünk az idővonalán, hány embernek veszünk részt ténylegesen az életében? Valóban a barátainkkal való kapcsolattartásra használjuk az oldalt, vagy pótolni szeretnénk, hogy hiányos a kontaktlistánk? Ne adj isten ahelyett, hogy hús-vér embereket keresnénk, megelégszünk néhány virtuális és nem túl személyes üzenetnél…

Vékony határvonal

A kérdés eldöntésében, hogy függőségről beszélünk-e, nem a közösségi site-on eltöltött órák száma a döntő, hanem hogy mi célt szolgál az ottlét. Az illető valóban a kapcsolatait ápolja, esetleg márkát épít, tehát valamilyen produktív, örömöt okozó tevékenységgel foglalkozik, vagy valami helyett lébecol az oldalon. Például a napi like-adagért sóvárogva figyeli az üzenőfalmozgást ahelyett, hogy stabil alapokra helyezné az önértékelését, vagy azért kattint egyik linkről a másikra, hogy betömje a „kinti életén” eluralkodó hiányérzetet, elfedje a depressziót, esetleg alkotói tevékenység helyett fél óránként megoszt a publikummal egy-egy gondolatfoszlányt.

Előfordulhat, hogy a sok internetezés hatására derékfájásunk lesz, vagy ránk pirít a párunk, amiért képtelenek vagyunk kijelentkezni, tehát életünk egyik-másik területén bonyodalmak keletkeznek. Ténylegesen pszichológiai értelemben vett problémáról azonban akkor beszélünk, ha a közösségi portál használat pótcselekvés-szagúvá válik: vagyis arra irányul, hogy elnyomjunk bizonyos traumákat, fájdalmakat, amikkel még véletlenül sem szeretnénk szembesülni. Ilyen esetekben egy nehezen vagy egyáltalán nem elviselhető valóság elől menekülünk a virtuálisba. Az árnyalatok finomak, a belső élményeink, érzéseink árulkodnak arról, hogy a libikóka konstruktív vagy káros oldalára billenünk.

Szabó Elvira