Figyelem! Ez nem egy szappanopera, de még csak nem is egy romantikus film! Ez MAGA A VALÓSÁG…

 

Átlagos nőként éltem huszonhárom éven át, két gyermekemmel és a férjemmel együtt. Egy kis suliban tanítottam, neveltem a fiam és a lányom, és igyekeztem tökéletesen alakítani az anya és feleség szerepét.

Ez olyannyira jól ment, hogy idővel arról is sikerült megfeledkeznem, hogy mindezek mellett nő is vagyok, akinek talán saját élete, saját boldogsága is lehetne. Észre sem vettem, hogy az évek úgy suhannak el, hogy számomra nem létezik más, csak a munka és a család, és hogy a magam öröme elsősorban csakis a szeretteim örömétől függ. Úgy gondoltam, ha ők boldogok, akkor már én is, és el sem tudtam volna képzelni, hogy ez másképp is lehet.

Biztos voltam benne, hogy majd így is öregszem meg, együtt a férjemmel, egy biztonságos, de izgalmasnak nem mondható élet során, felemlegetve időnként a fiatalságunkat, és az együtt átélt közös élmények sorát...

Aztán a sors furcsa fintora, hogy mindez mégsem válhatott valóra, mert időközben a férjem is rájött arra, hogy így túl sivár, túl üres az életünk...

De nekem is szükségem volt arra, hogy rálelhessek a saját utamra, a saját boldogságomra.

S bár egyáltalán nem arra vágytam, hogy közel az ötödik x-hez, elölről kelljen kezdenem szinte mindent, egyszerűen nem volt más választásom.

Vívódtam, szenvedtem, őrlődtem, aztán egy napon olyan lépésre szántam rá magam, amely az egész életemet örökre megváltoztatta…

 

 

TÖRTÉNETEM, NAPLÓBEJEGYZÉSEKBEN:

 

2009. október

No, lássuk csak! Honnan is kezdjem?

Talán attól a sorsdöntő októberi naptól, amikor arra érek haza a munkahelyemről, hogy a férjem az íjászkodás helyett a chatelést választja. Ez különös eseménynek számít nálunk, hiszen délutánonként rendszerint otthon sem szokott tartózkodni, mert a hobbyjának hódolva leggyakrabban kimegy gyakorolni a közeli erdőbe, főleg olyankor, ha jó az idő.

Kicsit meglepődöm, de nem foglalkoztat különösebben a dolog, csak akkor válik gyanússá, amikor már nap, mint nap ez az esemény fogad. Rákérdezek, hogy vajon ki vagy mi lett hirtelen ilyen fontos a számára, hogy még a kedvenc időtöltéséről is hajlandó lemondani a kedvéért.

Megtudom, hogy közösségi oldalakon keres magának (elsősorban hölgy) társaságot, mert velem már beszélgetni sem tud. Először azt hiszem, rosszul hallok.

Bár megsúgom, hogy az utóbbi időben tényleg egyre ritkábban beszélgetünk, mert általában csak ő beszél. Én meg hallgatok. Hiszen a férjem számára csak egyetlen téma létezik: a hagyományőrzés, amelyet jómagam is dicséretes, nemes cselekedetnek tartok, de amikor lassan már a lakásunk is egy nomád jurta képét tárja elénk telerakva nyílvesszőkkel és mindenféle harci eszközökkel, kezd elegem lenni belőle. Így eleinte nem is bánom az ismerkedését, sőt, magamban talán még picit örülök is, hogy szép hazánkban ennyi elhivatott hagyományőrző hölgy éldegél, aki hajlandó az én párommal órákon át a jurták melegségéről és a tegezek magázásról csevegni.

 

 

2009. november

Nem tudom, más mit tenne a helyemben, amikor a chatalések már nem csak délutánonként, hanem esténként is folytatódnak? Sajnos, ez az igazság! A férjem még éjjel is veri a billentyűt, égeti a kislámpát, nehogy már aludni tudjak! Én korán kelek, és ha nem szeretném, hogy reggel kialvatlanul, táskás szemmel induljak munkába, két választásom marad:

Egy: addig háborgok neki, amíg a laptopot hajlandó kicipelni a konyhába, és ott folytatja az eszmecserét a hagyományőrzésről a legújabb barátnőivel, akiket természetesen csakis, és kizárólag az íjtestek hajlása, a tokbőrök simasága, és a vesszők merevsége foglalkoztat este tíz óra magasságában, és még véletlenül sem maga a férfi, aki mindezzel elkápráztatja őket.

Kettő: egyszerűen megtanulok a lámpa fénye és a billentyű kopogás zaja mellett elaludni.

Leggyakrabban ez utóbbit választom…

 

 

2009. december

Miközben a férjem bemutató címszó alatt bőrdolmányban és szittyacsizmában ki tudja hol, és kivel tölti a hétvégét, én árulkodó nyomok után kutatok a net-en, és lám, találok is!

Bármennyire hihetetlen is, az egyik közösségi portálon megtalálom a képét egy vadidegen nő adatlapján, mint szőke herceg, (ha nem is fehér), de egy barna paripán feszítve. Őszintén bevallom, elakad a lélegzetem egy pillanatra, amikor meglátom!

Nem úgy a férjuramnak, akit hazatérése után mindezzel szembesítek is, és aki teljes nyugalomban, szemrebbenés nélkül közli velem, hogy fogalma sincs arról, hogy hogyan is került oda, talán lefényképezte őt a hölgy valahol. Ezt a mesét gondolom, más se hinné el a helyemben.

Nekem persze lenne egy tippem, főleg azok után, hogy hónapok óta már semmi sincs közöttünk, de én türelmes asszony vagyok, és úgy döntök, hogy kivárom a közeledését, és a gyanúmról is bölcsen hallgatok…

 

 

2010. január

Úgy látszik, tévedtem! Mégsem vagyok elég türelmes, és beleunván az állandó reménykedésbe és várakozásba, valamint abba, hogy a net-nek hála minden este idegenek fordulnak meg a lakásunkban, még ha csak virtuálisan is, szóval mindezeket megelégelve, magam kezdeményezek.

Akcióm sikeresnek bizonyul, és a társkeresőkön megismert barátnők egy időre ugyancsak elhanyagoltatnak a férjem által, aki végre rádöbben arra, hogy van egy felesége is, akinek testi-lelki ápolása legalább annyira fontos lenne, mint ama bizonyos hagyományé.

Így aztán ismét sikerül egymásra találnunk: kérések és ígéretek hangzanak el, és úgy tűnik, a házasságunk új alapokra helyeződik…

 

 

2010. február

Sajnos, csak átmenetileg, és egy idő után ismét tehetetlenül tűröm, hogy az idegen hölgyek virtuális látogatása esténként elkezdődik nálunk.

Ezzel együtt valami más is elkezdődik. Az önmarcangolás. Vajon hol rontottam el? Mit csináltam, csinálok rosszul? Hogyan hozhatnám helyre?

Ekkor még bármit megtennék, hogy a régi, családszerető férjemet visszakaphassam. Már csak ez az egyetlen cél lebeg a szemem előtt, miközben nem tudok se enni, se aludni.

El se tudom mondani, hogy milyen gyötrelmeket élek át azokban a hetekben! Senkire, és semmire nem tudok már gondolni, csakis a férjemre, és ahogy érzem, hogy napról napra egyre inkább elveszítem őt, úgy döbbenek rá arra, hogy mit is jelent számomra. Mindent!

 

chateles 

 

2010. március

Aztán ahogy beköszönt a jó idő, a helyzet csak tovább romlik, hiszen a férjem már nem csak virtuálisan, de valóságosan is időről időre elhagy bennünket egy-egy verseny vagy bemutató alkalmával.

Jómagam pedig még inkább magamba fordulok, és amennyire lehet, kerülöm a társasági életet. Számomra már semmi más nem létezik, csak az óriási kihívás: sínre tenni ezt a kisiklott házasságot, amíg nem késő. De fogalmam sincs, hogyan! Most jól jönne valami mentő ötlet!

Végül már a lányomat is beavatom, aki amúgy is látja a szenvedésem, a boldogtalanságom, és azt hogy az elmúlt pár hónapban annyit fogytam, hogy lassan az összes nadrág leesik rólam. Megszán, és kisegít néhány megunt ruhadarabbal…

 

 

2010. április

Utolsó próbálkozásom egy közös szülinapi vacsora. Meghívom a férjem egy étterembe, ott köszöntöm fel, látom, örül is neki, hiszen már régen nem voltunk kettesben sehol.

Akármilyen hihetetlen is, a félhomályos, meghitt kis vendéglőben újra sikerül megtalálnunk az egymáshoz vezető utat, amely végül az ágyban, egymás karjaiban ér véget egy szenvedélyes szerelmeskedés után.

Boldog vagyok, mert azt hiszem, minden a régi! Aztán pár nap múlva óriási a csalódásom, mert az esti chatelések, hétvégi elutazások ismét elkezdődnek, és vele együtt ismét elkezdődik az önmarcangolás is…

 

 

2010. május

Barátságtalan, esős, szeles este. Ismét egyedül vagyok, ebben az évben már ki tudja, hányadszor. Reményvesztetten ülök a férjem számítógépe előtt, és mentő ötletként utoljára még bevillan, hogy talán féltékennyé kellene tennem őt, és akkor visszatér majd hozzám, hacsak nem akar végleg elveszíteni. Tényleg! Miért is akarna?

Eszembe jut az egyik népszerű társkereső oldal neve, gyorsan rákeresek, regisztrálok…

- Ugyan mi baj lehet ebből?- nyugtatom még meg magam, mielőtt belépek, mert alapelveim között szerepel, hogy ilyen módon lehetetlenség komolyan párra találni.

Két napig nem is történik semmi lényeges, de én jól elszórakozom itt, miközben ismerkedem az oldallal és néhány udvarias érdeklődővel. Miért is jó ez nekem? Talán azért, mert addig sem a félresiklott házasságomon agyalok, bár megvallom, hogy napokon át rettenetes bűntudatom van a regisztráció miatt.

Hiszen az én erkölcsi megítélésem szerint már ez is megcsalásnak számít, még akkor is, ha az adatlapomon ott szerepel, hogy házas vagyok, és csak barátokkal, levelező partnerekkel ismerkednék.

Aztán megtörténik a csoda! A harmadik napon kapok egy különös levelet...

Küldője az adatlapom azon mondatával van elfoglalva, amely éppen arról szól, hogy csak lelki társat keresek. Micsoda hihetetlen egybeesés, hogy ő is!

Gondolván, hogy ez legyen az ő problémája, próbálok tőle mielőbb megszabadulni, mert a statisztikája alapján kalandornak tartom, aki a lelki társ csalijával szerzi meg a testi betevőjét.

Nem véletlen, hogy az első gondolatom ez lesz:

- Semmi szükségem arra, hogy egy nagydumás elcsavarja a fejemet, hiszen jelenleg nélküle is van éppen elég bajom!

De ő nem tágít. Napokon át kitartóan próbálja kideríteni, hogy férjes asszonyként valójában mi is volt a célom ezzel a regisztrációval. Mivel erre jómagam is kíváncsi lennék, hagyom, hadd próbálkozzon.

No, jó bevallom, hogy valahol a lelkem mélyén talán még tetszik is, hogy valaki ennyire töri magát utánam, bár hol okoskodó, hol ömlengő stílusától eleinte a falra mászom…

 

 

2010. június

Levelek jönnek-mennek…

Próbáljuk meggyőzni egymást a magunk igazáról, többször elköszönve és feladva a küzdelmet, aztán magunk sem vesszük észre, hogy a közöttünk feszülő ellentét mikor is csap át megbékélésbe, majd egymás megkedvelésébe.

Hihetetlen, de igaz!

Egyre jobban érzem magam új ismerősömmel, aki azért mégsem annyira pimasz és erőszakos, és néha bizony már hiányzik, ha nem kapok tőle levelet, ha nem cseveghetünk, mert boldog vagyok, ha vele lehetek. Valaki végre felfedezte bennem a nőt, és igényli a társaságom…

Eleinte persze csak virtuálisan, aztán már a valóságban is. Telefon, skype, MSN…

Azt hiszem, szerelmes lettem! Az én koromban!? Eleinte még magam is mosolygom a gondolaton…

Pedig inkább szomorúnak kellene lennem, mert a férjem nemrégiben jelentette be, hogy becsukta a könyvet, azaz célszerűbb lenne, ha elválnánk, mert ebben a társas magányban már képtelenség tovább élni.

Különös, de egyáltalán nem esem kétségbe a javaslata miatt, sőt, lassan kezdem belátni, hogy igaza lehet…

 

 

2010. július

Heteken át lelki ismeretfurdalásom van! Hiszen miközben a házasságom romokban hever, és mindenki (le)sajnál, mint szerencsétlen, elhagyott asszonyt, én úszom a boldogságban. Hogyne lennék az! Amikor a társkeresőn köttetett virtuális kapcsolatom egyre jobban alakul, és már a személyes találkozást tervezgetjük

Igazság szerint eddig csak azért nem került rá sor, mert hát mégiscsak férjnél vagyok, és nekem a házastársi hűség szent dolog.

De miután látom, hogy a férjem meg sem próbál visszaszerezni, és még csak nem is féltékeny, magam megyek el a bíróságra. Ha ezt szeretné, ám legyen! Így amikor kéthetes hagyományőrző kiruccanásáról hazatér, már azzal a hírrel fogadom, hogy beadtam a válókeresetet…

 

 

2010. augusztus

Csodák márpedig vannak?

Valószínű, hiszen túl vagyunk az első titkos randin, és jobban nem is sikerülhetett volna! Bár hiába ostromol a kedvesem ellenállhatatlanul, én mégsem adom be a derekam. Elvégre papíron mégiscsak házas vagyok, ha a szívemben már nyitott is egy új kapcsolatra. Tehát, a csókolózásnál többet nem is engedek meg maguknak…egészen a második találkozásig.

Romantikus kirándulás egy vadregényes erdőbe, és itt, a természet lágy ölén, legalább száz szúnyog néma tanúsága (de aktív részvétele mellett), megtörténik a szerintem elképzelhetetlen és lehetetlen: házasságtörő asszonnyá válok. Borzasztó! De még csak bűntudatom sincs miatta…Istenem! Mivé lettem?

Persze számomra ez a fordulat olyan váratlan és regénybe illő, hogy írni kezdek. Úgy érzem, ezt a szenvedélyes, végzetes szerelmet, amely így felforgatta az egész nyugodt kis életemet, feltétlenül meg kell örökítenem az utókor számára.

Közben a férjem is megkezdi az elköltözködést az édesanyjához…

 

 

2010. szeptember

Gyakorlatilag magamra maradtam, és én mégsem vagyok szomorú!

A férjem végleg elpakolt, a gyermekeim tőlem távol, más városokban kezdik meg tanulmányaikat. Hazatérve a lakásba csak Gréti, a kiscicám fogad, akit azért szereztem magamnak, hogy ha már a kutya se vár idehaza, legalább egy macskám legyen. Tehát, ha jobban belegondolok, mondhatnám azt is, hogy férj helyett egy cica...jó csere!.

Bármily hihetetlen, mégis boldog vagyok: lassan visszatér az étvágyam, és egyre gyakrabban sikerül átaludnom az éjszakákat. Azt hiszem, az önmarcangolások korszaka befejeződött.

Már nem keresem a miértekre a választ, és igazából az sem érdekel, hogy mi lesz?

Valahogyan majd csak lesz ez után is…

 

 

2010. október

Megvolt a békéltető tárgyalás. Simábban ment, mint remélni mertem. Hiszen minket amúgy sem kell békéltetni, egyáltalán nem haragszunk egymásra, csak képtelenek vagyunk tovább együtt élni.

Jól látom? Úgy tűnik, a férjem gyanakszik, hogy esetleg nekem is lehet valakim. Természetesen nem világosítom fel ez ügyben, hagyom, hadd találgasson. Azért nem különös,  hogy éppen most válok számára érdekessé, amikor már nekem egyáltalán nem érdekes?

Sem ő, sem az, hogy elválunk…

>

2010. november

Mélypont. Virtuális kapcsolatomban átmeneti hullámvölgy, és én kételkedni kezdek:

- Vajon helyesen döntöttem? Megérte feladnom a régi életemet, hiszen lehet, most már mindörökre magamra maradok?

Bár kicsit riasztó szembe nézni az ismeretlen jövővel, mégis úgy érzem, nincs mitől tartanom.

Lehetséges, hogy mindez sorsszerű és szükségszerű volt az életemben, tehát, most már nem hátrálhatok meg. Amit főztem magamnak, meg is fogom enni, akár ízlik, akár nem. Tehát, ha az van megírva számomra, hogy egyedül folytatni, akkor úgy.

Hiszen már megfertőződtem a szabad élet semmihez sem hasonlítható, mámorító érzésével, és alig várom, hogy mindez hivatalosan is megerősítést nyerjen…

 

 

2010. december

Végre! Törvényesen is elvált asszony vagyok!

Az exemmel teljes egyetértésben hagyjuk el a bíróság épületét, és úgy beszélgetünk jövőbeli elképzeléseinkről, mint két régi jó barát.

Azt már hónapok óta tudom, hogy neki barátnője van, de ő ugyancsak meglepődik, amikor a társkeresőn talált szerelmemről mesélek.

Inkább megkímélem a részletektől, vagyok olyan rendes, hogy nem akarok fájdalmat okozni neki.

Jahh! Hogy ő is okozott nekem éppen eleget? Már régen megbocsátottam!

Hiszen ha neki köszönhetően nincs az állandó magányom, soha eszembe sem jutott volna, hogy a net-en keresgéljek. Igazából nem is keresgéltem, csak találtam…

Vagy inkább engem találtak meg?

 

 

2011. július

Hogy rohan az idő! Már egy év telt el a sorsdöntő nap óta, hogy a bíróságra mentem…

Visszatekintve és végiggondolva boldogan mondhatom el, hogy érdemes volt! Összekuszálódott életemben lassan helyre állt a rend, és sikerült felépülnöm mind testileg mind lelkileg.

Volt férjem az ország másik felére költözött. Ott próbál új életet kezdeni, és megvalósítani azt az életformát, amiről mindig is álmodott, és amelynek kivitelezése egy harmadik emeleti lakásban ugyancsak körülményes lett volna: lovak, kutyák, és egyéb állatok tartása, gazdálkodás, földművelés.

Sajnálom, de erre az ősi, nomád életre én alkalmatlan lettem volna…

Azóta is egyedül, pontosabban társtalanul élek. Nem bútoroztam össze a kedvesemmel, és egyelőre még csak kilátásunk sincs a közös jövőre. Számít? Nem!

Csak az számít, hogy a szerelmünk mit sem kopott az elmúlt év során, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában, akár virtuálisan, akár a valóságban vagyunk is együtt.

Az számít, hogy egy olyan embert szerethetek, akinek köszönhetően átvészelhettem életem legválságosabb időszakát, és akinek köszönhetően sikerült győztesként továbblépnem. Pedig ő igazából nem tett mást, csak tükröt tartott elém, amelyben végre megláthattam valódi önmagamat, és felismerhettem, hogy egyedül is képes vagyok boldogulni.

S bár nem kerestem magamnak sem ezt az új kapcsolatot, sem ezt az új életet, mégis rám talált. Ha egyszer ez van megírva, hogyan is hagyhatnám ki ezt a kalandot?

Hiszen most már tudom, hogy a legnagyobb regényíró maga az élet, amely néha olyan különleges fordulatot képes produkálni, amiről azt is mondhatnánk: ilyen csak a filmekben létezik!

Lehet.

Talán én is ezt mondanám, ha a történetnek nem magam vagyok a főszereplője, pedig esküszöm, soha nem akartam sztár lenni!

 

Írta: B. Margit