A nő mereven ült a konyha egyik sarkában. Kezében tartotta a fehér inget, és úgy meredt rá, mint egy bűnözőre, aki az életére akart rontani. Az egész házban ólmos csend uralkodott, csak a nő halk légzése törte ezt meg. Úgy érezte, hogy hatalmas súlyok akarják maguk alá temetni, és ő nem bírja el. Az ingből áradó illatok furcsa elegye, elüldözhetetlenül itta be magát az agyába, ahol finom parfüm keveredett a férfias, erőteljes aromával, amit már oly régóta ismert. Tisztán emlékszik, mikor először megszagolta a parfümöt az üzletben, és az illata annyira magával ragadta, hogy biztos volt benne, ez a tökéletes ajándék férjének. Azóta már eltelt több év, de az illat maradt, és a nő biztos volt benne, hogy száz közül is megismerné. De most egy másik parfüm zavarta össze teljesen a megszokott illatot, ami miatt a nő úgy tartotta el magától a szennyes ruhák kosarából kivett ruhadarabot, mintha egy idegent tolna el magától.

A barack színű rúzsfolt nehezen fog kijönni, majd folteltávolítóval megpróbálja mosás előtt kisúrolni. Vett is talán új dobozzal, bent van a fürdőszobában, a fehérítő és a ruhakeményítő mellett, amit még a kislánya szoknyájához használt, amikor az iskolai fellépésre készült. Talán azt is tesz a mosógépbe. Ezek a gondolatok úgy suhantak át a nő agyán, hogy észre sem vette. Az agya nem akarta elfogadni a tényeket, hát így védekezett. De akárhogy is, vannak olyan dolgok, amelyeket már nem lehet nem észrevenni. És végre megtörtént. Elindult az első könnycsepp a nő szeméből, és lassan végigfolyt az arcán. Mintha ez az első csepp csak előhírnöke lett volna az aztán következőknek, mert néhány másodperc múlva, már sűrű függönyként zárultak össze az egyre gyorsabban hulló könnycseppek, és a nő már nem tartotta magát. Hangosan sírt. Úgy, ahogy már évek óta nem. És, bár soha nem gondolta volna, hogy egyszer ezt fogja gondolni, de jól esett így zokognia, elengednie magát, és végre egy kicsit senkinek nem megfelelni. Bezárkózhatott a saját világába, és ott senki nem szabta meg neki, hogy mit kell tennie, mit kell mondania, és főleg, hogy mit kell éreznie.

Miután kissé lehiggadt, és újra nyugodtan tudott lélegezni, megpróbálta kitisztítani a gondolatait, és megpróbált végre odafigyelni arra, hogyan mit érez. Most csak az volt a fontos, hogy ő mit akar, hogy ő hogyan látja. Már nem is emlékszik rá, hogy mikor engedte meg magának ezt a luxust. Már ha ezt luxusnak lehet hívni… Neki az volt.

Ekkor a legmegdöbbentőbb érzést fedezte fel magában, mégpedig, hogy megkönnyebbült. Az segített rajta, amitől annyira félt. Most már ki tudta mondani: a férje megcsalta. De ez nem volt ilyen egyszerű. Ha őszinte akart lenni saját magához, akkor helyesbít: a férje megcsalja, és már régóta így van. Már akkor is tudta, amikor a férfi éjjelente kiosont telefonálni, és ő az ágyból hallgatta a fojtott hangokat, majd miután visszatért a férfi, úgy tett, mint aki alszik. Vagy, amikor annyi túlórája volt a férjének esténként, vagy a hétvégék, amikor céges csapatépítő tréningre hivatkozva, két napot volt távol.

 

ferfi3

 

Mindannyiszor tudta, csak nem akarta felfogni, hogy mi történik körülötte. Gyáva volt. Mit mondott volna a gyerekeknek. És épp ahogy eszébe jutottak, nyílt is az ajtó, és a két gyerek szaladt be rajta. A nő észre sem vette, hogy így elrohant az idő. Már vége az iskolának, a gyerekei vidáman ugrottak a nyakába, miközben ő igyekezett helyrehozni magát, hogy véletlenül se legyen felismerhető, hogy nem rég még úgy sírt. De ez nem volt könnyű.

- Anya, mi a baj?- kérdezte a fia

- Semmi Kicsikém, milyen volt az iskola?- próbálta a nő elterelni a kicsik figyelmét, ami részben sikerült csak, ugyanis a lányát már nem lehetett átverni.

- Anya nem baj, ha rossz kedved van, te is lehetsz szomorú.

Ez a mondat megütötte a nőt. Hogy lehet, hogy egy 12 éves kislány olyan mondd, amit még felnőttől nem hallott soha. Ezek után már végleg megnyugodott. Nem lesz semmi baj, még sosem volt ilyen erős.

Este, mint mindig, késett a férfi. Bár, már hivatalosan négykor véget ért a munkaideje, mostanában csak 8 körül ért haza. Gyorsan átöltözött, kiszaladt a konyhába, hogy egyen valamit, amikor meglátta a feleségét az asztalnál ülve. Szokatlanul simák voltak a vonásai, és furcsa mosoly ült az arcán.

- Szia, nem is láttam, hogy itt vagy. Miújság? A mindennapos sablonkérdés. Igazából, a választ már nem nagyon hallotta meg.

- Szia. Tudom.

Ez a válasz viszont megütötte a férfi fülét, és ránézett a nőre, akinek az arckifejezése még mindig rezzenéstelen volt.

- Mégis miről beszélsz?

A nő elmosolyodott.

- Felesleges a játék. Nekem már nem kell megjátszanod semmit.

- Ne mondj ilyeneket, megijesztesz. –szólt halkan a férfi, és kerekedő szemekkel várta felesége újabb mondatait.

- Holnap elmegyünk a gyerekekkel, csak két nap múlva jövünk haza. A dolgaid nagy részét már összepakoltam, kérlek, mire hazaérünk már ne légy itt. Gondolom, van hová menned.

Erre már nem válaszolt a férfi, belátta, hogy nincs értelme. Csak csendben ültek a konyhában, és aznap már nem szóltak egymáshoz.

A nő aznap este úgy hajtotta álomra a fejét, ahogy még soha. Biztos volt magában. Tudta, hogy végre kiállt magáért, és tett érte, hogy boldog lehessen. Erős volt, és ezt magának köszönhette. Már nem félt semmitől. Tudta, hogy most már mindent kibír.

 

Írta: Kóczán Anna