Nehéz szavakba foglalni életem történéseit, nem könnyű átadni azokat az érzéseket, melyek hitelessé teszik a leírt sorokat, elénk vetítik a képeket, melyek ma már a múltunkban élnek tovább, a jövő gyökerei, meghatározzák sorsunkat.

Huszonévesen azt gondoltam,hogy igazán egy nő élete csak a férfi oldalán teljesedhet ki egy házasságban,g yermekkel az oldalán. Két komoly kapcsolat állt már mögöttem, a hosszú évek alatt mindkettő ellaposodott és akkor jött egy férfi, aki mindent megváltoztatott, aki szenvedélybe borította az életemet, aki megismertetett a szerelem olyan intenzív élményével, melyet azelőtt sohasem tapasztaltam. Pár hónap leforgása alatt eljegyeztük egymást és még nem telt el egy esztendő sem és örök hűséget fogadtunk egymásnak, amiről azt hittem egy életre szól. Tévedtem! Boldogok voltunk, őszintén és tisztán, az első évek a kisebb vitáktól eltekintve harmonikusan teltek, aztán megtörtént a csoda, és gyermeket vártam. Olyan hihetetlenül felemelő érzés volt, úgy éreztem megkaptam mindent a sorstól, de aztán elveszítettem a kisbabánkat.

A mennyből a pokolba zuhantam, a tragédia talán még közelebb hozott bennünket a férjemmel. Önmagamat hibáztattam, nem tudott senki sem meggyőzni az ellenkezőjéről. A fájdalom, a veszteség érzése még ma is kínoz, leendő szülőként nem lehet feldolgozni ekkora veszteséget, legalábbis én így éreztem. Az évek lassan peregtek tovább, a kezdeti szenvedély, a tűz lassan alábbhagyott a kapcsolatunkban, de a harmónia még mindig az életünk része volt. És amikor már nem számítottunk rá, egy kisbaba jelezte felénk érkezési szándékát. Valami azonban megváltozott, lassan és szinte észrevétlenül kúszott be a házasságunkba, a férjem nem örült a babának. Nem értettem mi történik velünk, hiszen előzőleg majdnem belehalt a fájdalomba. Nem láttam vagy nem akartam látni a jeleket, már nem tudom, csak azt, hogy napról napra távolabb kerültem attól az embertől, akit mindenkinél jobban szerettem. Veszélyeztetett terhes voltam, aki már volt ilyen helyzetben pontosan tudja, milyen hatással van az ember házaséletére, de nem volt kérdés, hogy a gyermekem az első, és a férjem csak utána következhet. Ő nem fogadta el a kialakult helyzetet, és másnál kereste azt,amit otthon nem kaphatott meg . Egy világ omlott össze bennem, amikor ez kiderült, mint egy rémálom melyből nincs ébredés.

 

remalom

 

Kerestem az okokat, gyűlöltem önmagam, a férjemet, a másik nőt, és sajnáltam a még meg nem született fiamat, aki apa nélkül nő majd fel én pedig a bélyeggel, hogy elhagytak. Értéktelennek, üresnek éreztem az életem, minden ami azelőtt értelmet adott, eltűnt. Nem volt többé otthonom, férjem, életem, és lassan mintha már én sem léteztem volna. Nem volt tervem,nem tudtam hogyan élem túl ezt a fájdalmat, minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, napról napra léteztem csak.

A ki nem mondott gondolatok azonban kezdtek mételyként szétáradni a testemben,voltak gondolatok,melyeket nem akartam megosztani senkivel,és elkezdtem vers formájában papírra vetni őket. Akkor éreztem megnyugvást ha kiírtam magamból a fájdalmat,szinte megkönnyebbült a lelkem,  felszabadult a mázsás teher alól,gyógyír volt a sajgó lelkemre az írás,és még ma is az. Ha visszagondolok erre a hosszúra nyúlt „lelki utazásra” ,csak azt mondhatom,profitáltam belőle. Megismertem az igazi önmagam,a tűrőképességem határait,azt,hogy ki vagyok,és kivé válhatok. Erősebb lettem,felismertem a  hibáimat,és ha későn is,de levontam a megfelelő következtetéseket. Már tudom,nem a harmadik félre kell haragudnom, nem hibáztathatom mindenért,nem róhatom fel neki az elsírt könnyeket,a véget nem érő gyötrő hajnalokat,már ki tudom mondani:ketten vétettünk azért,én és a férjem,hogy a házasságunk kudarccal végződött! Hosszú évekbe telt a felismerés,hiszen mennyivel egyszerűbb mást hibáztatni,mint elismerni a saját felelősségünket,de végül sikerült. Más emberré váltam,a naivságom talán már a múlté,érzékenyebb és bizalmatlanabb lettem,felnőttem!

 

Az írás kezdetben a fájdalom oldásában segített, a mindennapok részévé vált, ma már a boldogságról,a kisfiamról,az életemről,a hitemről,az álmaimról írok,melyek arra várnak,hogy megvalósuljanak,és egy nap kézzel foghatóvá váljanak.

 

Írta: D.né B. Krisztina