Borongós őszi nap volt, mikor kiléptem a ház udvaráról. Kalapomat fejembe húztam és sétáltam a hűvös szélben. A fáról falevelek hullottak le lábam alá, gondolataimat is elfújta fejemből a szél. Mint egy üres, gondoktól, bajoktól, örömtől, bánattól szabad ember lépdeltem a macskaköves úton, majd egy parkhoz értem. A parkban egy szerelmespár ült. Leültem a szomszédos padra, némán, csendesen, lopva néztem őket, beszélgettek, ölelkeztek, s az üres elmém lassan megtelt gondolatokkal. Kinyitott fejem könyvtára, beléptem, a polcról levettem az Emlékeim című könyvet és lapozgatni kezdtem. Rikoltozó autók süvítettek el mellettünk, a park szó nélkül tűrte a zajt, az embereket, a jövés-menést, mindent, amit ez a város ad neki. Minden reggel felébred, zajongó emberek hada vonul át rajta, átadva magát a város lüktetésének él, mint a lélek az emberben.

 

pad

 

Ide vonulok el, s itt emlékezem a rég múlt időkre, itt lapozgatom az Emlékeim című könyvet. Visszagondolok milyen volt az életem, hogyan éltem, kiket hagytam magam mögött, barátokat, szerelmeket, azokra, kiket az élet mellém, vagy éppen elsodort tőlem. Egyedül ülök ezen a padon, a magányom oka talán egyértelmű: csalódás, fájdalom. A könyvemből ezt a lapot szívesen kitépném, mert annyira fáj ez az emlék. A könyvem ezen lapja, mint éles kés döfi át szívemet. Próbálok felejteni, de nagyon nehéz.

 

Folyton csak azon merengek mi lett volna, ha velem marad és nem hagy el engem. Magányomba burkolózva ülök tovább a padon. Magányos vagyok, de nem teljesen, mert bennem élsz továbbra is 2 éve már, de miért nem hagysz el engem? Kérdezem folyton, de nem jön felelet. Szerelem, hát mi másról lenne szó? Kedvesem, ki elhagyott, hát mi másról lenne szó? Nem csalárd módon, ki nem szeret, hanem aki nem él. Meghalt már, 2 éve. Árnyékként követ engem, bármerre is járok, ott van, bárkire is nézek, szememet lecsukja, nem akarja, hogy lássak, nem akarja, hogy érezzek, csak magának akar. Elűzném őt, de nem tudom. Belém mar, 10 körmével kapaszkodik húsomba, kitépi az ereket, az inakat, annyira fáj, de oly erős… Sebeim véreznek, belül az ő martaléka vagyok, csupa fájdalom, szívem cafatokban lüktet bennem már, s lelkem véres darabjai, mint a könnyek lehullanak. Fájdalmam szüntelen kísér vele együtt, talán örökké. Így élek én, mint szomorú vándor bolyongok a világban, a város zajában, az emberek között, a padon ülve, szerelmeseket nézve.

 

Itt találkoztam vele, itt láttam meg őt először, így visszajárok ide, órákon át ülök, s várom, hogy itt, ahol belém költözött hagyjon el engem. Ez a park, ez a lélek a városban a második otthonom.  Elhozom őt ide minden nap, hogy emlékezzen, hogy boldog legyen, hogy lássa mik voltunk mi ketten, s hogy itt a vége. Jó lenne, ha rájönne, hogy ez már csak az én életem. Jó lenne, ha elhagyna engem. Talán holnap. Igen. Talán holnap itt hagy engem. Némán, csukott szemmel, csukott szívvel nézek a világba. Hallgatom a város zaját, már esteledik.

 

- Hazamegyek, de holnap visszajövök. Igen, visszajövök, ha kell ezerszer, meg ezerszer, de nem adom fel. Hallod? Szabad akarok lenni, újra nélküled élni. Legyőzlek Kedvesem! Hidd el, jobb lesz így Neked, s Nekem. – Szólok hozzá. – Minden néma. A város is, a park is, Ő is, csak én beszélek.

 

Beesteledett. Hazaindulok. Az utcán arcok jönnek velem szembe, nézek, de semmit nem látok. Sehol egy ismerős arc, egyedül vagyok. Pislákol a lámpa fénye, tücskök ciripelnek, mintha egy romantikus vidéki tájon lennék, már csak a napfény, a pipacsokkal teli rét hiányzik a jelenetből és Ő. Idilli kép. Hazaérek. Megvacsorázom, lefekszem. Az ágyban hanyatt fekve a szívdobogásomat hallgatom. Elalszom.

 

-Boldog születésnapot Drágám! Nézd, mit vettem neked. A kedvenc könyvedet, amit régóta keresel, megtaláltam az antikváriumban.

-Óh köszönöm szépen, csodás ajándék. Pont erre vágytam. – Mosolyog. – Kedves tőled.

-Ez a mosoly, oly édes, mint te.

-Óhh... – Kacag. –

-Igen, édes vagy. Szeretlek!

-Én is téged! Most mennem kell dolgozni. Este találkozunk.

-Rendben, akkor este. Van még egy meglepetésem.

-Szia. – Mosolyog. –

-Szia.

 

 

-Hölgyem! Hölgyem kérem! Álljon fel! Jöjjön, segítek! Nem, oda nem mehet be. Maradjon itt kint.

-Neeeee!!! Látni akarom őt!

-Nem lehet, még nem. Várjon, kérem.

Tadam tadam tadamtadamtadamtadam… - Zakatol a szívem. -

 

-Sajnálom Hölgyem! A férje autóbalesetet szenvedett. A sérülései nagyon súlyosak voltak. Sajnos nem tudtuk őt megmenteni. Fogadja részvétemet.

-Neeeeeeee!! – Ordítok. – Nem, az nem lehet. Azt mondta este találkozunk. Azt mondta este találkozunk.

-Sajnálom.

 

Neeeeeeee! – Felriadok az álomból. Mindjárt megfulladok. Sírok. – Megígérte, hiszen megígérte, hogy este találkozunk és nem jött haza, nem jött haza soha többé. Hogy tehetted ezt velem? A düh és a fájdalom karöltve táncot járnak bennem, hiszen megígérte….

Dühös vagyok magamra, és dühös vagyok rá. Rémálmaim vannak, képeket látok, jeleneteket, az utolsó este képeit.

 

Az utolsó este. Szörnyű felismerés.

 

Felkapcsolom a villanyt. Előveszem az ajándék könyvet. Idézetek, bölcsességek vannak benne. Lapozgatom. Kiesik belőle egy papír. Felveszem. Én írtam ezt a versszerűséget, fél évvel azután, hogy meghalt.

 

Látlak téged, drága szerelmem.

Szemem előtt csodás lényed, mint gyémánt ragyog,

fényesebben, mint az égen a milliárd csillagok.

Oly jó emlékezni, mindent mi szép volt felidézni.

Lefekszem, s rád gondolok.

Képzeletben megérintem rózsaszín arcodat,

fülemben hallom gyönyörű hangodat.

A hajad, a bőröd illata lengi be a szobát,

körülvesz ez az édes, bódító homály.

Érzem puha kezed, ahogy hozzámér, simogat,

érzem, ahogy karod átölel, s elringat.

Ajkad izét is érzem ajkamon, oly finom.

Mintha valóság lenne, s itt lennél velem.

Egy pillanatra, míg láttalak, boldog lettem.

Könnyezem.

Az idő megáll nélküled.

A múlt emlékei, csodát tesznek. Merengek.

Hisz itt, már nincs más szép,

csak az emlék.

Az emlékem éltet, jövőm az nincs,

a jelen kínoz, hisz rajtam a bilincs.


Valóban könnyezem. Összehajtom a lapot. Visszateszem a könyvbe. Újra elalszom.

Reggel 7 óra. Kicsit meggyötörten ébredek fel. Erőt veszek magamon, kiszállok az ágyból és elkezdődik egy újabb nap az életemből. Dolgoznom kellene, újságíró vagyok. Össze kellene szednem magam, kibújni ebből a burokból, hiszen abban élek, mint egy hernyó, begubózva, aki alig várja, hogy csodálatos pillangóvá váljon és szabadon szárnyalhasson a puha szellő hátán. Én is erre vágyom… Ő is újságíró volt, mint én, de Ő, valóban mindig szárnyalt, mint egy pillangó. Jó író volt.

Van egy barátnőm, Anna. Jó, hűséges barát, velem van nagyon régóta. Ő akar mindig mindenféle férfival összeismertetni, randevúkat szervezni nekem, de nem igazán van hozzá kedvem. Biztat, hogy minden rendben lesz, és végre lépjek tovább. Néha felpofoz, szavakkal, hogy éljek a mában, hogy szedjem össze magam. Nagyon jó, hogy van nekem. Tudom, igen tudom, hogy mi lenne a helyes út, de nem olyan egyszerű járni rajta. Tudom, hogy ismerkednem kéne, ki kellene törnöm abból a burokból, egyedül kell pillangóvá válnom, de nagyon nehéz az a lépés. Utálom magam, mikor ilyen gyenge vagyok. Erőt veszek magamon, és azért is elfogok menni azzal a férfival, akit Anna barátnőm ajánlott be nekem. Igen, ezt fogom tenni. Máris jobban érzem magam, tudván azt, hogy elindulok azon a bizonyos úton.

Annát felhívtam, mondtam neki, hogy találkozni akarok azzal a férfival, akit ajánlott nekem, Andrásnak hívják, azt hiszem. Nagyon örült a hírnek és máris intézkedni kezdett. Fél óra múlva visszahív és elmondja mire jutott. Nagyon izgultam, mintha életem első randijára készültem volna, vak randi ráadásul. Azt sem tudom, hogyan néz ki. Rég éreztem ilyen izgalmat. Besavanyodott vénasszonyként éltem a saját kis világomban, de igyekszem kitörni és újra élni. Jó rég voltam randin már. Anna felhívott. Holnap este 7 órakor jön értem András.

- Mesélj már, milyen férfi egyáltalán, hogy tudjak róla valamit. Hogy néz ki?

- Majd megismered őt, ha elárulom, hogy milyen, neked akkor semmi dolgod nem lesz vele. – Nevet. –  Rendes, kedves férfi.

- De hogy néz ki, legalább ennyit mondj. Nem akarok kellemetlen meglepetést.

- Pont hozzád való.

- Na, ebből aztán jó sokat tudtam meg. Jaj, úgy izgulok, te jó ég. Anna, most érzem újra hogy élek. Köszönöm neked, hogy rábeszéltél és kitartottál mellettem.

- Igazán nincs mit. Bármikor. Jó mulatást holnapra és várom az élménybeszámolót. Szia!

- Rendben. Köszönöm. Szia!

Végre egy kicsit a homályba vész az évek alatt felgyülemlett fájdalom. Újra én vagyok a központban és nem Ő. Úgy érzem, lassan magamhoz térek.

Üres a park. Csak én vagyok. Újra kijöttem ide. Van bennem egy kis rossz érzés, miatta, hogy újra randira készülök, miközben ő meghalt, de muszáj megtennem. Igen, muszáj, győzködöm magam, mert nagyon akarom. Tovább kell lépnem már, tudod? 2 éve, hogy itt hagytál engem, egyedül vagyok, kimondhatatlanul egyedül. Szükségem van arra, hogy szeressek, és szükségem van arra, hogy szeressenek. Érted? – Kérdezgetem tőle. –  De úgy érzem tudja, biztosan tudja. Önmagam megnyugtatásáért jöttem ki ide, és úgy érzem el is értem, amit akartam, megnyugodtam. Hazamegyek.

Másnap este 7 óra. Nagyon izgulok. Mindjárt jön András. Rendbe szedtem magam, felöltöztem, egy laza smink, frizurapróbák tömkelege, friss finom illat, és várom őt. Csengetnek. A szívem a torkomban, mit is fogok neki mondani.  Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek. Eljött az idő. Kinyitottam az ajtót és ott állt előttem, egy igen kellemes megjelenésű férfi. A 30-as éveiben járó, mosolygós, lágy barna szemű idegen, akivel éreztem, megéri megismerkedni.

- Szia! Kiss András vagyok.

- Szia! Fehér Lia.

- Különleges neved van.

- Igen, az. Nem tudom, hogy találták ki a szüleim. – Zavaromban nevetek. –

- Indulhatunk?

- Igen, indulhatunk.

Egy hangulatos, külvárosi étterembe érünk. Felső szinten bár van, alul étterem. Lila orchideák és gyertyák vannak az asztalon. A gyertyák égnek.

- Nagyon hangulatos, szép hely. Lila orchideák. A kedvenc virágom és a kedvenc színem.  Biztosan tudtad ezt ugye? – Kérdezem egy csintalan mosoly és egy apró kacsintás kíséretében. –

- Hát persze, hogy tudtam. – Válaszolja mosolyogva és Ő is kacsint egyet. –

Leültünk, rendeltünk és megvacsoráztunk. Csak úgy repültek az órák. Nagyon kellemes este volt. Nagyon jól éreztem magam vele. Sokat beszélgettünk. Volt közös témánk. Este elváltunk egymástól és megbeszéltük a következő randevú időpontját. Nem történt közöttünk semmi, fizikálisan, de lelkileg igen. Boldogságot érzek most. Annának be kellett természetesen számolnom mindenről. Örült neki. Úgy érzem a hernyóból lassan csodás pillangó lesz.

Nagyon lelkes vagyok András miatt. Hatalmába kerített ez az új és egyben izgató érzés, mely átjárja a testem minden pontját. Egyben félelmet is érzek. Nem akarok félni, szeretni akarok. Győzködöm magam. Visszatért az életerő belém, ami furcsa és meglepő. Erre nem számítottam. Nem számítottam rá, hogy ilyen hatással lesz rám és ilyen gyorsan. Azt hittem, hogy felemészt lassan az önsajnálat, de szerencsére tévedtem. Holnap lesz a második randink. Izgatott vagyok, mert itt már több fog történni, mint az elsőn, gondolom én, és akarom is, hogy több történjen. Most is egy kellemes étterembe mentünk, utána moziba, ahol szorosan egymás mellett ültünk és megfogta a kezemet. Olyan jó, hogy viszonzásra lelt az érdeklődésem, a vonzalmam, olyan jó, ha azt érzi, amit én. Egyre biztosabban érzem, ez az a férfi, akire szükségem van, ez az a férfi, akit újra tudnék szeretni.

 

A mozi után elmentünk együtt a parkba. Kicsit rossz érzés is volt, de egyben jó is. Amikor idejöttem, mindig olyan üresnek éreztem magam csak a fájdalommal voltam tele, most pedig András tölt ki engem. Úgy érzem, kezdem őt megszeretni. Elmeséltem neki, hogy mi történt a férjemmel, Péterrel, meséltem neki a parkról. Ültünk egymás mellett a csillagos ég alatt. A város zaja körülvett minket, de nem hallottunk semmit, csak a lélegzetünket. Megcsókolt. Egymást átölelve mentünk haza. Nálam töltötte az éjszakát, ami csodálatos volt. Tökéletes.

 

Egész nap András foglalkoztat, mindig rá gondolok. Vonz, mint mágnes, húz magához, s mint van egy mondat, melyet ismerünk „A szerelembe - mondják - belehal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér….”  Ez így igaz drága József Attila. Most értettem meg igazán ezeket a szavakat. Most tört felszínre az érzés, ez szerelem. Igen, szerelmes vagyok. Újra szerelmes, s mint egy édes barackba, harapok bele kiéhezve a szerelembe, s nem csak egy barackot, az egész fát akarom.

 

1 év telt el mióta találkoztunk. Újra élek, szerelmesen. Boldog vagyok! András is szeret, tökéletes minden. Nagy léptekkel haladunk a közös jövő felé, házasságot tervez. Volt férjem, Péter szelleme lassan elhalványul. Itt van bennem, legbelül, mint egy emlék, a lelkemet és a szívemet már az András iránt érzett szerelmem tölti ki. Nem dühöt érzek, nem haragot, hanem megnyugvást. Már nem haragszom rá, hogy elhagyott, úgy érzem, hogy ennek így kellett lennie. Megnyugodtam.

 

Ma kimentem a sírjához. Fehér Péter élt 34 évet. Emléke szívünkben örökké él. Szerető Családod. Friss vörös rózsákat teszek a vázába. Kezemet a nevén végigsimítom. Néma csendben állok a sír előtt. Hirtelen egy apró, fehér pillangó száll el az egyik rózsáról. Száll a fénybe, Péter arcát látom. Összeszorul a szívem. Szememből könny csordul.

 

- Viszlát, Kedvesem! – Intek a pillangó felé. – Viszlát!

 

(Írta: K.G. Gabriella)