Mindenki éli az életét, én is éltem… a társamét.

Volt egy álmom, egy puha, meleg családi fészek…, melyben  megöregedni egymás mellett, szeretetben, békességben.

Az elmúlt 25 év során nem tudom mikor és miért, de életem párja elkezdett lefelé csúszni a lejtőn. Eleinte ritkán és picit, aztán néha hatalmasakat zuhant. Én pedig görcsösen tuszkoltam felfelé, ahol a fennsíkon ott várt ránk a megálmodott vég. Úgy éreztem - mivel összekötöttem vele a sorsom - hogy felelős vagyok érte, és minden helyesnek vélt eszközt megragadtam és megcselekedtem, hogy megmentsem önpusztító önmagától. A békés időszakokba kapaszkodva elhitettem magammal, hogy egy szép napon minden rendben lesz, majd a következő krízis összetörte ezt az illúziót, s vele az önbecsülésemet. Ebben az ördögi előre  -hátra mentben telt el tíz (és itt felkiáltójelet tennék!) évem. Ez az idő „menet közben” nem is tűnt ilyen hosszúnak, mivel mindig új megoldással, hihető ígérettel állt elő a párom - s nagyon meggyőző tudott lenni – én pedig nagyon akartam hinni.

Életem egyik legfájdalmasabb vesztesége volt, amikor megfogalmazódott bennem az a visszavonhatatlan felismerés, hogy az a jövő, amiről a házasságom kezdetén ábrándoztam…elveszett. Gyászoltam mindannak az elvesztését, amit elmulasztottam, a boldog párkapcsolatot, amiben nem volt részem. Rájöttem, hogy minden cselekedetem egy játszma része volt, és ha nem akarok én is a mélybe süllyedni, le kell lépnem erről az ösvényről. Ennek felismerése, illetve a felismerés elfogadása két évembe telt. Közben persze dolgoztam, gyermekeket neveltem, úgyhogy a fájdalmamat nem ereszthettem szabadjára, nem hárítottam át másra. Hiába olvastam el több kötetnyi irodalmat a párom betegségéről s ehhez kapcsolódóan a saját problémámról, mégis kellett egy külső megerősítés, hogy valóban jól látom-e a helyzetemet. Néhány alkalommal beszélgettem egy pszichológus ismerősömmel, akitől megkaptam ezt a megerősítést.  Ekkor megtettem a legbátrabb, legfelzaklatóbb, de szükséges lépésemet: a gyermekeimmel otthagytam az otthonként nevezett érzelmi csapdám színhelyét, s a társam.  Magam sem tudom, honnan kapartam össze azt az erőt, ami e továbblépéshez kellett.

 

egyedul

 

Ennek már három éve. Amennyire ragaszkodtam korábban a házasságom fenntartásához, annyira féltem nehezen elért függetlenségemet. Egyelőre jó így élni, egyedül… bár vannak pillanatok, amikor belesajdul a szívem, ha a régi álmom eszembe jut. Majd arra gondolok, hogy sok mindent megéltem: voltam szerelmes, volt férjem…. ezeket ugyan elvesztettem, de vannak gyermekeim,  akiket szerethetek, van munkám, hobbim, tanulok, van hova hazatérnem, és a szép emlékeimet sem veheti el senki.

Remélem, hogy korábbi életem nem volt hiába való és tanulságul szolgál azoknak, akiket a balsorsuk hasonlóan felelőtlen személlyel hozna össze.

Járok az utamon napról napra, nem tudom, hogy felérek-e a fennsíkra, és azt sem, hogy vár-e ott rám valami, de élem a saját életem.

Írta: D. Ágota