Amikor elhagyják az embert, akkor az ember is elhagyja önmagát. Átmenetileg. Legalábbis amíg ki nem fogy a hűtőszekrény tartalma…

 

Távolodó léptek hangja... Még hozzám tartozik, egészen addig még az enyém, amíg lépteit hallom... egyre halkabban ugyan. Fülemet élesítem; megmarkolom az utolsó másodperceket. Érzem, tudom, hogy el kell engednem őt, de nem akarom... Mi lesz akkor velem, ha végérvényesen elveszítem őt? - teszem fel a kérdést magamnak, és gyűlölöm a választ. Ez nem szerelem... Ez a görcsös ragaszkodás, ez valójában egy fene nagy önzőség a részemről... Nem is érte aggódom, hanem magamért... Sírni fogok - tartok tőle, mert a gombóc a torkomban már formálódik. Elfojtom egyelőre...

 

Már csend van. Az óra tiktakol a falon, minden másodperc harangütés a fejemben... Elvesztem... Elvesztettem...

 

ketsegbeesett_no

 

Hosszú napok telnek el azzal a biztosnak vélt tudattal, hogy magányom soha el nem múlik... Nem is szándékozom tenni semmit sem, hogy véget érjen a mélységes önsajnálat. Igen, most szenvedni akarok...

Igen, most mindenkit hibáztatni akarok! Igen, most gonosz gondolatokat akarok életre hívni... Igen, most még talán a halál gondolata sem olyan ijesztő, sőt, egyre inkább barátommá fogadom az elképzelést, mi lesz, ha én sem leszek...

 

Amikor a hűtőszekrény tartalma teljesen kiürült, kétségbeesek... Ki kell mozdulnom itthonról... Első gondolatom az, hogy akkor legalább éhen halok - mintha ez olyan könnyen menne... Délutánra már annyira éhes vagyok, hogy mégis összekaparom a maradék erőmet (amiről nem is tudtam, hogy van), és kilépek az utcára, megfogadva, szigorúan lesütött szemmel fogok menni, nem fogom észrevenni, ha hozzám szólnak, vagy ha igen, hát durván válaszolok vissza, talán még ütni is fogok...

Alig tíz métert megyek szent fogadalmamban, amikor sikeresen eltanyálok... A lábam a saját lábamban botlik meg - és én már hopsz!, arccal a tócsában landolok...

Sírni akarok, de a szemembe szökő könnyeket kacagás kíséri...

Szép egy nap a mai is, még sírni sem sikerül...

Ahogy felállok, akaratlan is kinevetve saját magamat, felém nyúlik a semmiből egy kéz. Na, ezt már végérvényesen nem akarhattam! - segítő kéz, amelyiknek tulajdonosát nem szeretném látni, mert olyan mélységesen ciki az egész... Bátortalanul felnézek az arcra, és döbbenet van rajtam... Ismerem ezt az embert, ezer éve legalább... A rám tekintő szempár pajkosan cinkos. Mintha tudná, ki vagyok, mintha ő is ugyanúgy ismerne engem, de ennek az ismeretnek ő a tudatában is van...

Szép, formás kezek, szép, formás arc, melegséget és nyugalmat árasztó légkörben. Ami természetesen belőle árad, és nem belőlem. Belőlem a zuhanyzás hiánya keltette szag áradhat csupán. Valamit mégiscsak felfedezhetett bennem az előttem álló gyönyörűség, mert a kezemet továbbra sem akarja elengedni, s ahogy tekintetébe fúrom a sajátomat, örömöt is látni vélek az övében. Zavarom még inkább elhatalmasodik rajtam, amikor észbe kapok, hogy egy pocsolya kellős közepén állok. Végignézek ruházatomon. Meg sem lepődöm, hogy csupa sár és piszok vagyok. Ismét felnevetek, pedig még mindig sírni akarok. A gyönyörűség velem nevet... Nevetésének hangja lelkemig hatol, megcirógat, csiklandoz.

Agyamon átsuhan egy új gondolat: véget értek a depressziós napok...

 

Nem meséltem volna el, ha nem így történt volna...

A férjemmel azóta is boldogan élünk - míg meg nem halunk... De hát tudjuk, mi sose fogunk...

 

Írta: Beate Beth