“Én vagyok az ördög maga!” – mondja nekem egy ismeretlen nő a fodrászatban. “Hogyhogy?” – kérdem. “Én vagyok az a nő, aki aljas, számító módon elszedte a férjet a feleségétől.” – mondja. Hümmögök.

“De azt elfelejti hozzátenni a kedves feleség, hogy a férje egy jó szót nem kapott tőle már Isten tudja mióta és talán évekkel ezelőtt feküdt le vele utoljára, azt meg már nem is említem, hogy nem törődik a nőiességével. Egy komoly hajfestés ráférne. Persze, persze nem lehet a végtelenségig életben tartani a hevesen izzó vágyat, de arra sem lehet hivatkozni, hogy életem hátralevő részében, azért nem fekszem le veled, mert már elmúlt a szerelem, gyerekeink vannak, adósságunk, fáradt vagyok, kimerült, meg mit tudom én még mi és különben is, már nem erről szól a házasság. De igen, erről is szól a házasság, mivel alapvetően férfi és nő kapcsolat, különben összeköltözhetnénk a barátainkkal is.” Hallgatom, hallgatom és nem tudok ellenérveket felsorakoztatni.

 

noiesseg

 

Bizony gyakran elhanyagoljuk férjünket, nem vagyunk elég türelmesek, nyitottak, de egyáltalán lehetséges folyton hozni azt a bizonyos szintet, amit nőként elvárnak tőlünk?

Az én házasságom is belefutott az ördögbe, nem tagadom, miért is tenném, nem vagyok tökéletes, hibázok rendesen (csak reménykedem, hogy tényleg tanulok is belőlük…). Sok mindent elhanyagoltam a házasságomban, sokat vállaltam de azt hiszem az alapvető probléma az volt, hogy nem találtam az önmagamhoz vezető utat. Nem tudtam, hogyan tovább, mit kezdjek az életemmel, mi legyek ha nagy leszek, holott már nagy voltam és még mindig rengeteg megválaszolatlan kérdés kavargott a fejemben, aminek a megválaszolása akadozott rendesen.

 

Nekem sokat segített a házassági krízis. Az élet rákényszerített, hogy valódi megoldásokat keressek a kérdéseimre és döntéseket hozzak önmagammal kapcsolatban, ne a férjemre várjak állandóan. Más dolgokban is sokat változtam. Nem vállalok már annyit, mint régen. Tetszik vagy sem, nyugodtan el lehet ítélni érte, de nem vagyok hajlandó leamortizálni magamat senki kedvéért. Nem vagyok hajlandó három műszakban dolgozni, munkahelyen, otthon, a rokonságnak stb.

 

Az élet jó dolgaiból nekem is jár. Nekem is jár a boldogság, a pihenés, hogy elmenjek fodrászhoz, néha kozmetikába és igen, hogy este leüljek egy könyv mellé ha úgy tetszik. Belátom, hogy nem tudok egyszerre házat építeni, munkába járni, gyereket szülni, sportolni, szexistennőnek lenni, legjobb barátnak és még ki tudja minek. Nekem nem megy. De nem akarok visszatartani senkit, aki mindezt örömmel tudja csinálni csinálja. Arra is rájöttem, hogy igazából nem várja el tőlem senki.

 

Az én egyedi hülyeségem, hogy egyszerre és azonnal akarok mindent és legalább háromszor annyit dolgozom, mint egy férfi. Nem nekem találták ki, nő vagyok. Egymás után is meg lehet valósítani az életben a céljainkat, sőt, jobb is, mert ha valaki egyszerre csak egy dologra figyel, akkor tényleg tud alkotni. Ha öt terven munkálkodik egyszerre, szívinfarktust kap, minden tervet félig valósít meg, sikertelennek érzi magát és az élete is rámegy. Én ráérek.

 

Lehet, hogy nem lesz három szintes házam, négy gyerekem, öt vállalkozásom, de amiben részt veszek, abban tényleg jelen vagyok, beleteszem minden energiám és igen, még egy kis szabadidőt is hagyok magamnak, hogy regenerálódjak, hogy otthon szép tudjak lenni és türelmes. De talán még ennél is fontosabb eredmény, hogy este lefekvéskor mikor becsukom a szemem, úgy érzem, hogy szeretem az életem, nem akarok elmenekülni előle és örömmel várom a holnapot bármit is hoz…

 

Írta: Agatha Seymour