Ülök a nappaliban (a kedvenc dolgozóhelyem) és azon töprengek, hogy miről is írjak. Rengeteg gondolat, ötlet jön-megy a fejemben s próbálom a legmegfelelőbbet, a legtöbbek számára izgalmas témát kiválasztani. Jegyzetelek, pontokba szedem a témához kapcsolódó ötleteimet, mikor a férjem, látva, hogy min munkálkodom éppen, előhozakodik a saját ötletével: írjál arról, hogy neked miért jó, hogy házasságban élsz, mit ad neked, miért is csinálod ezt az egészet. Elismerésre méltó felvetés, mondom, mindenképpen  figyelembe veszem. S lám, mióta elhangzott csak ezen jár az eszem…

 

felesegMert miért is jó házasságban élni? Jó egyáltalán házasságban élni? Manapság olyan nagyon jónak nem tartják az emberek a házasságot, mert azon bátrak száma, akik belevágnak eme őrült kalandba, évről évre csökken. Pedig jó, tényleg jó. Lehet, hogy most hasonló cipőben járó nőtársaim csóválják a fejüket, húzogatják a szájukat és óvatosan mormogják magukban, hogy bizony lehetne jobb is, kellemesebb is, kényelmesebb is, meg még annyi minden lehetne az a bizonyos házasság nevű intézmény…

 

Hát nem tudom. Én, személy szerint a házasság mellett kampányolok. Nem azért, mert csupa móka, jókedv, kacagás minden perce, hanem mert összességében bármilyen bonyolult, zűrös, sokszor elviselhetetlen volt (és hála Égnek egyre kevésbé van) a saját házasságom, ennél a viharos, mindentborító, folytonos megújulásra kényszerítő, önmagammal folyton szembesítő, örömteli, olykor bánatos kalandnál nem tudok jobbat felmutatni egész eddigi életemben.

 

Semmi nem adott még annyi boldogságot és bánatot az életemben, mint a házasságom. Semmi nem adott annyi lehetőséget önmagam megismerésére, a fejlődésre, mint a férjemmel folytatott viták, beszélgetések, a közös tervek, a közös megvalósítások és a közös kudarcok. Semmi nem mutatta még meg nekem, hogy mennyire fantasztikus Nő vagyok, mint ez a kapcsolat, ahol pontot tettünk az i-re azzal, hogy nem az együttélést kereteit választottuk, hanem a világ, önmagunk és egymás előtt felvállaltuk a házasság intézményét. Semmi nem mutatott olyan világos és követhető utakat arra vonatkozóan, hogy ki vagyok és mi a dolgom a világban Emberként és Nőként, mint a házasságom, ahol folyton döntéseket kell hoznom, változnom kell, együtt kell működnöm, el kell fogadnom és dolgoznom kell saját magamon.

 

Semmi nem mutatott még annyi tükröt gyengeségeimre, hibáimra, félelmeimre amelyekkel kénytelen voltam s vagyok szembesülni, elfogadni és szeretettel átölelni - mert az emberi lélek, a bennünk élő gyermek és felnőtt nő gyógyulásra, szeretetre és figyelemre vágyik – mint a házasságom. Ugyanis nagyon nehéz ezeket észrevenni anélkül, hogy valaki, aki nagyon közel áll hozzánk, fel ne hívná rájuk a figyelmet, mert az ember már csak olyan természet, hogy szívesen hazudik önmagának…

 

Semmi nem kényszerített még oly mértékben arra, hogy vállaljam fel önmagam, az elképzeléseimet, a vágyaimat, a céljaimat, a terveimet mint a házasságom - mert mindenki másnak könnyedén magyarázkodunk munkahelyen, baráti társaságban, családban de a házastársunk előtt nem lehet…

 

Semmi nem adott még annyi lehetőséget, mint a házasságom, ahol ha akarom, ha nem, a legkeményebb körülmények között próbálhatom ki magam, feszegethetem és léphetem át saját korlátaimat.

 

Semmi nem adott még akkora lehetőséget a kezembe, hogy megtanuljak felelősséget vállalni önmagamért, mint a házasságom, ahol nem menekülhetek el a felelősség elől, pedig sokszor de jó és könnyű lenne…

 

És semmi nem adott még olyan biztonságot, nyugalmat, szerelmet, szeretet mint a házasságom, aminek minden percében megélem vagy elviselem…  hogy jó helyen vagyok, az utamon járok, Nő vagyok, Ember, Feleség és Társ…

 

Írta: Agatha Seymour

www.agathaseymour.com