Nem rég vettünk a férjemmel egy családi házat. Azért vettünk kész házat, és nem kezdtünk inkább építkezni, mert a temperamentumunk… hát arra nincsenek szavak. Szóval nem akartuk, hogy a szép és romantikus házasságunk tönkre menjen az építkezés körüli nehézségeken, vitákon, veszekedéseken, türelmetlenségeken.

 

kilincs2

 

Mert hát hallottunk már ilyesmit, nem egyet, és nem kettőt. Akik felépítettek egy házat, és mégis együtt maradtak, azok máig emlegetik azt az időszakot. A sztorik örökké velük maradnak, de még húsz év múlva sem őszinte a mosolyuk, amikor elmesélik. Embert próbáló feladat ez, és nem csak azért, mert végül kétszer annyiba kerül minden, mint amennyit a legnagyvonalúbb kalkulációval is elképzelt az ember (nem beszélve a pénzzel, dolgavégezetlenül lelépő mesterekről „Minek adtad oda? Hát szarom én a pénzt?”), hanem mert mindenki ideges, leterhelt, feszült, és csak a rendetlenség van, meg a pénztelenség, a végét meg még a Hubble űrteleszkóppal se látni.

Na, hát ez az, amit mi semmiképpen sem szerettünk volna átélni. Úgyhogy hosszas keresgélés után lepacsiztunk egy jó állapotban lévő, központi helyen álló, minden fontos elképzelésünknek megfelelő házra. Amiért egy kicsit többet fizettünk, mint szerettünk volna, úgyhogy a felújítására, vagyis az átdizájnolására már egy fillérünk sem maradt.

És itt kezdődtek a problémák. Amikor az előző tulajdonos kiürítette a házat, a férj, mintha tudomást sem vett volna erről az egyébként örömteli fejleményről, és csak kuksolt, mintha mi sem történt volna. Közben meg minimum festeni, padlót rakni, mázolni, gipszkarton falat kiverni (üveggyapot szigeteléssel, vizes kötéllel ütném, aki kitalálta) kellett volna már, hogy beköltözhessünk végre, és ne kelljen tovább a bérelt ház feneketlen kútjába szórni a pénzt – amit amúgy a saját házunkra is költhetnénk.

Szegény férjet, aki egyébként autodidakta ezermester, áldassék a neve, addig csesztettem, amíg jól fel nem szívta magát, háromszor leordította a fejemet, majd nekiállt a felújításnak.

Na, és ekkor jöttek az igazi ütközési pontok. Milyen legyen?

Milyen legyen a fal? Tapétás vagy festett? Milyen színű, milyen mintájú? Egyáltalán melyik szoba kié legyen? Az? Hát az kizárt!

Hol legyen a dolgozószoba, alakítsuk ki a konyhából? Hát persze! Azért, hogy te nyugodtan, csukott ajtók mögött internetezhess, én majd a sufniban főzök a következő húsz évben, naponta háromszor, ugye? Ugyan, találjál már magadnak a 140 négyzetméteren egy sarkot, ahol elfér az íróasztalod, gut?

Fehér fürdőszoba? Megőrültél? Egyszer bemegyünk, már moshatom fel. Persze nem fogom, hiszen ismersz, de akkor mindig a dzsuvás fürdőt nézzük?

Akkor megjavítom a redőnyt. Nincs is redőny. Ja, ez igaz. Akkor kell redőny. Hatszázezer az összes ablakra. Remek.

Szóval ezen a szinten folytak a türelmetlen viták, majd veszekedések, amire egyáltalán nem vagyunk büszkék. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy ha sokáig tart, ezt nem fogja túlélni a házasságunk, akkora igazságtalanságokat vágtunk egymás fejéhez.

Ezért aztán tényleg érdemes volt kész házat venni!

És most jön a mesebeli fordulat. Egyszer csak eljött az idő, és mi átköltöztünk a „félig (sem) kész, de legalább a miénk” házba. És abban a percben lenyugodtunk. Valami elképesztő boldogság költözött belénk, látod, drágám, ezért dolgoztunk annyit, és még fogunk is, mire kiköhögjük a hitelt, meg felújítjuk, vagy legalább kitakarítjuk az összes kutyaszőrt meg anyapókot, és otthonossá tesszük. De a miénk. Nincs többé házinéni, aki időnként, birtokellenőrzésileg bedugja az orrát a hálószobánkba, aki helyteleníti, ha felfúrunk egy polcot, és szigorúan bevasalja a lyukak árát, meg mindenféle furmányos extraköltséget talál ki.

Ha ültetünk egy fát a kertbe, az nekünk fog teremni, ha varratok egy függönyt, az tuti jó lesz a következő húsz évben az ablakunkra. Mert innen mi már nem költözünk el, legalább is, amíg a gyerekek stabilan ki nem repülnek, és saját családot nem alakítanak.

Ha jól belegondolok, a ház megtalálásától számítva három hónapon belül már itt is lakunk. Ennyit kellett túlélni. Igaz, hogy jön föl a sittpor, amíg ezt a cikket írom, mert a férj éppen kiver egy falat. Igaz, hogy a sütőben, amit az előző tulaj itt hagyott, egy óra alatt sül meg a pizza, ami ideális esetben öt perc lenne, és jelen pillanatban semmi esélyünk újat venni, mert kell a pénz az új kazánra.

De amióta idehozott minket és a csomagjainkat a költöztető autó, itt egy hangos szó nem volt: belénk költözött a világbéke.

Sokat gondolkozom rajta, hogy mi lehet ennek a titka. Talán azért, mert a férj elemében érzi magát? Hiszen egy ősi mondás szerint a férfinak három dolgot kell megcsinálnia életében: nemzzen gyereket, ültessen fát, és építsen házat. Az első kettő már megvolt, és most beteljesíti a harmadikat is. Révbe ért.

 

felujitas2

 

De igazából nem hiszem, hogy csak ennyi lenne.  A titok valószínűleg az elismerésben rejlik. Mert oké, hogy mindig fúrt-faragott, összerakott ezt-azt, amire kapott is tőlem rendre buksisimit, de az egészen más. Mert amit most csinál, azt őszintén, és tiszta szívből nagyra értékelem. Otthont teremt a családjának. És bár időnként nekem is megengedi, hogy húzogassam a teddy hengert a falon, vagy, hogy berúgjam lábbal a gipszkarton falat (most mi van, én szeretem az ilyesmit, na), azért ő az, aki a munka nagy részét elvégzi. Én pedig teljes lelkesedésemmel csápolok neki.

Úgy látszik, ennyi kell a boldogsághoz. Alkotás, elismerés, család. Ennyi. 

(bo)