Tapasztalatom szerint, ha van valami, ami oly ritkán vagy oly kétes hanglejtéssel hangzik el egy házasságban, az az, hogy „Buli” van! Nem mintha, a házasság nem lenne „Buli”, vagy nem akkora, egészen egyszerűen másképp az. Sajnos ezzel elég kevesen vannak tisztában a házasulandók illetve a már házasok közül. Sok esetben maga a házasságkötés marad el azt látva, hogy a másik fél nem lesz eléggé szórakoztató, izgalmas, kellemesen kiszámíthatatlan stb., röviden összefoglalva nem lesz „Buli”!

 

Sokat gondolkodtam azon, vajon miért várják el oly sokan a másiktól, hogy biztosítsa számukra az élet savát-borsát. Miért nyaggatják a férjüket-feleségüket, hogy csináljanak már valamit, találjanak ki valamilyen új programot, legyenek kreatívabbak stb. A szakítás oka gyakorta csúcsosodik abban, hogy meguntuk a párunkat, már nem találjuk szórakoztatónak, izgalmasnak, nem tudunk feltöltődni mellette vagy általa, a kapcsolatban való kiteljesedés illúzióját pedig már régen elveszítettük.

 

Megdöbbenve hallgatom azokat az embereket, akik szakításkor képesek hosszasan ecsetelni, hogy az egykor szeretett személy még mindig ugyanazokért a dolgokért rajong, a frizurája mit sem változott, a kiflit meg mindig ugyanazzal a késsel vágja hosszában ketté… Azt hiszem logikus, ha egy kapcsolat könnyedén zátonyra futhat annak az elvárásnak a tengerén, amelyben kizárólag a másiktól várjuk, hogy életünket izgalmassá, szórakoztatóvá tegye, röviden, hogy „Buli” legyen vele az élet, míg mi a másik oldalon mit sem teszünk érte. Azon túl, hogy óriási terhet jelent a másik fél számára, hogy megfeleljen a porondmesteri kívánalmainak, és állandóan csúcsteljesítményt nyújtson – ezt előbb-utóbb megunja, teher lesz számára is, és ezzel egy időben, számunkra is unalmassá válhat az ő időközben betegessé váló megfelelési kényszere.

 

Szerintem ilyenkor az ember nem a másikat, hanem saját magát unja meg, saját „szórakoztató programját.” Erről az esetről az az ember jut eszembe, aki folyton ugyanazt a tévécsatornát, ugyanazt a sorozatot nézi, s mikor elege lesz belőle, kidobja a tévét. Teszi ezt a helyett, hogy a folytonos tévénézés mellett néha elmenne moziba, színházba, figyelné milyen szórakozási lehetőségek közül választhat még, s boldogan menne haza tévézni, sőt még élvezné is a sorozat minden pillanatát!

Számomra ezek a történetek meglehetősen furcsa elvárásokat fogalmaznak meg. Egyrészt nem értem, hogy pl. az én férjem honnét tudná, hogy számomra mi a legkellemesebb kikapcsolódás? Az is folyton bosszantja, hogy míg ő az edzőterem megszállottja én a kinti futásért rajongok. Megpróbálhatom beleélni magam a helyzetében és látni, érezni, hogy miért szereti annyira emelgetni azokat az óriási súlyokat, de valószínűleg nem fogom, vagy ha megértem is, az az eufórikus érzés, ami Őt ilyenkor elönti, belőlem biztosan elmarad. Ugyanígy marad el nála az én futásommal kapcsolatos szenvedély átérzése. Hiába figyeli, ahogy napról napra futáshoz készülődök, aztán ragyogó arccal, feltöltődve, tele frissességgel térek haza, maximum a hideg futkos a hátán, ha arra gondol, hogy neki akár egy pillanatig is partnernek kellene lennie ebben, vagy csak néznie kellene, ahogy én a szép zöld gyepen „futkározok”.

 

Tulajdonképpen nem is csoda, hogy nem értjük egymást, a tudósok már réges-régen felfedezték a női és férfi agy működése közötti különbséget! Bár azt hiszem, hogy még a férfi-nő közötti különbségig sem kell elmennünk, hogy belássuk, senki agyával nem tudunk gondolkodni. Mert kedvenc barátaink vágyva vágyott ajándékát kitalálhatjuk ugyan, de az már nem biztos, hogy abban is segíteni tudunk neki, hogy mit sportoljon, mit olvasson, milyen nyelvet tanuljon, mivel teheti az életét tartalmasabbá…

Határozottan és megállíthatatlanul állítom, hogy csodálatosak és fontosak a közös élmények! Összekovácsolják az embereket és igen, meg kell győződnünk arról, hogy jól tudjuk érezni magunkat a másikkal. Jó, ha néha együtt fáradunk el a squash teremben, vagy ha hét közben közös kedvenc éttermünkben ebédelünk, és ha alkalmakkor együtt választunk olyan filmet a moziban, ami mindkettőnknek tetszik. De, ez nem azt jelenti, hogy csak erre van szükségünk, hogy folyton folyvást a másikban kell keresnünk, és megtalálunk azt, ami felüdít minket belülről.

 

szorakozas

 

A magam részéről úgy találom, hogy mindenkinek saját magának kell felkutatni azokat a kihívásokat, amelyek számára a felfrissülést, a megújulást, a szórakozást jelentik. Magunknak kell újabb és újabb ismeretek után kutatni a világ még felfedezésre váró részében, hogy úgy érezzük aktivitás, energia és lendület vesz minket körül minden pillanatban. Nem terhelhetjük a társunkat saját vágyaink beteljesítésével, megvalósításával, nem dolga a mi szórakoztatásunk! A stabil lábakon álló, szórakoztató élet, házasság két olyan emberből áll, aki ismeri önmagát, vágyait és képes erőfeszítéseket tenni saját megújulásáért.

Nem vagyok benne egészen biztos, hogy az általam választott hobbik: ikebana (japán virágkötészet), éneklés, futás, és a különböző tanfolyamokhoz kötődő szenvedélyes vonzódásom a férjem számára izgalmat jelent. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy az a fürkésző, hitetlenkedő tekintet, amivel mindezeket fogadja, azt az elképedt felfedezést hivatott kifejezni, hogy számára az én világom végeláthatatlan, intenzív és azt az örök titkot rejti magában, amit egy férfi sosem tud megfejteni… és nem is kell, hogy megfejtse, a titok ugyanis pont ettől titok!

 

Írta: Agatha Seymour

www.agathaseymour.com