Gyakorló feleségként gyakran elgondolkodom azon, hogy mit is jelent a „mi”, egészen pontosan azon, hogy hol vannak az én és a mi határai. Egyáltalán kell-e, hogy legyenek határok.

 

Azért is ilyen fontos számomra ez a kérdés, mert életem folyamán párszor belefutottam olyan párkapcsolati krízisbe, amely abból a félreértésből származott, hogy azt hittem, hogy én már csak „mi”-ként létezem, amit persze a másik is tud, sőt nyilvánvaló számára, illetve az is világos számára, hogy többé már ő sem létezhet „én”-ként, hanem ő is „mi”, így egyszerűen, ahogy leírom.

 

Sajnos az esetek többségében - bár hozzáteszem soha nem hangzott el szóban vagy írásban, hogy mi már külön nem létezünk - a másik fél erről nem tudott. Vagyis tudott, csak ez számára mást jelentett. Hogy mit? Azt sosem tudta elmagyarázni nekem, bár inkább arról lehetett szó, hogy ő sem tudta ezt pontosan megfogalmazni magának, már ha egy férfi egyáltalán gondolkodik ilyesmiről.

 

eskuvo2Én a magam részéről észrevétlenül és alattomos módon váltam „mi”-vé, azzal a nyilvánvalósággal, ahogy ezt egy nő teszi. Észre sem vettem, hogy nem létezem, hogy „elmúltak” a szokásaim, „eltűntek” a barátaim, eltűnt az egész életem, mintha soha nem is létezett volna. Persze mindezért különösebben nem panaszkodtam. Boldog voltam, mert végre „mi” lehettem, az a gyönyörű, nagybetűs „MI”, amire mindig is vágytam, amiről azt gondoltam, hogy a nővé válás egyik alappillére. Hát tévedtem.

 

Amolyan „rendes” nőként mire „mi” lettem, „én” tényleg eltűntem. Utólag nem is értem magam. Hogy lehetett számomra kellemes, biztonságos önmagam nélkül létezni, hogy nem hiányoztam magamnak?! Én, aki a magánéletben alapvetően egy öntörvényű, határozott, állandó mozgásban lévő nő vagyok, hogy mondhattam le magamról?

 

Ahogy annak ilyen szélsőséges esetekben lennie kell, az élet elkérte az árát, én meg jól megfizettem. Egyszer csak hiányozni kezdtem. Nem magamnak, hanem a férfinek, aki velem volt. Persze nem ilyen nyilvánvalóan, nem kimondott szavakban megfogalmazva, hanem jelekkel, méghozzá nagyon csúnya jelekkel, olyanokkal, amelyek azt mondták, hogy az a nő, aki önmaga legszebb ékszere, saját magába vetett hitével, különleges lényével, izgalmas életével magához vonzza a férfit. S mint kiderült, nem egyszerűen komoly ellenfél számomra, hanem mire észbe kaptam már el is költöztette mellőlem „mi”-ségem másik felét.

 

Nem értettem. Hogy történhetett ez meg velem, hiszen én mindent odaadtam, mindent feladtam! Aztán kénytelen voltam rájönni, hogy az ég adta világon senki nem kért erre engem. Az sem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy a másik fél meg akart ebben akadályozni, de nem hagytam. Azt hiszem, az igazság az volt, hogy belekergettem magam a saját elképzelésembe, ő meg, mint ahogyan a férfiak ezt szokták, a számukra legkényelmesebb módon hagyták folyni az eseményeket és az egészből semmi jó nem sült ki. Vagyishogy kisült, de jóval később, mikor végre tudatára ébredtem saját elvakultságomnak és nem hagytam magam önmagam és mások által eltüntetni a világból és a párkapcsolatomból.

 

Ma már nagyon ügyelek arra, hogy minden körülmények között önmagam maradjak és megtaláljam a helyes arányt, amiben „mi” és „én” egyszerre létezhetünk. Nem egyszerű. Vannak férfiak, akik mellett önként változnánk „mi”-vé, vannak, akik inkább rákényszerítenének minket a „mi”-vé válásra. Résen kell lenni.

 

A kafkai átváltozás a mindennapok monoton leple alatt, látszólag teljesen lényegtelennek tűnő dolgokkal kezdődik, mint például a mozgás…

Mindennapos szokásom a futás. Felveszem a világ legszuperebb futócipőjét és egy órán keresztül futok a kerület egyik focipályája körül. A férjem szótlanul figyeli a készülődésemet és bólogatva nyugtázza hazaérkezésemkor – néhány értetlenkedő megjegyzés mellett, hogy a napi mozgásadag letudva. Nem volt ez mindig így… Minden tavasszal hatalmas harcok árán hagyom ott a fitness termet (ahova alapvetően együtt járunk edzeni) a szabadtéri futás kedvéért. Én minden alkalommal megrökönyödve hallgattam, ahogy a férjem teljes erőbedobással próbált lebeszélni a futásról, felhívva figyelmem a „rohangálás” veszélyeire, na meg hosszadalmas panaszkodását, hogy a közös edzőtermi programot kegyetlenül száműztem az életünkből. Bevetett mindent, amit csak tudott, de nem hagytam magam. Imádok futni, nemcsak a sport kedvéért csinálom, hanem mert kiszellőzteti a fejem, kitisztulnak a gondolataim, megújulok.

 

Ráadásul nem akármilyen forgatókönyve van az én futásomnak. Kimegyek a pályára, elkezdek futni, és a májusi futóritmusom szerint – a pálya egyik sarkában hatalmas orgonabokrok vannak, amik már méterekről illatoznak – minden alkalommal, amikor az orgonabokrok illatfelhőjéhez érek, lelassítok és hatalmasakat szippantok a csodás illatból, aztán fokozatosan rágyorsítok a következő körre. Futás után leülök a pálya melletti dombra, szembe a nappal, leveszem a cipőm, meditálok 15 percet, aztán a földre tapasztom a talpam és a tenyerem, magamba szívom a föld finom energiáit és heverészek egy kicsit a fák alatt. Teljes testi-lelki megújulást jelent számomra ez a bő másfél óra. Felfrissülve, feltöltődve, tele energiával és életkedvvel, na meg csillogó szemmel megyek haza, s elégedett vagyok, hogy nem engedtem a „mi” nyomásának, hanem teret hagytam az „én”-nek, hogy megélhessem a saját vágyaimat, a saját természetemet.

 

A férjem nem érti, hogy miért ragaszkodom ennyire a futáshoz, de minden helyzetben, amikor kiállok magamért mégis elégedetten nyugtázza, hogy rendben vannak otthon az erőviszonyok, még mindig meg kell velem küzdenie, én pedig biztosítom arról, hogy ugyanaz a nő vagyok, akibe beleszeretett, nem változom, sem a szokásaimat, sem a kilóim számát illetően…

 

 

agatha_seymour_logo

További információk: www.agathaseymour.com