Nem tudom, hogy mondjam el neki…

Ő a próbafülkében élete legnagyobb pillanatára készül, a menyasszonyi ruháját próbálja, én meg kint toporgok. Mindannyian óriási vágyakkal, elvárásokkal készülünk az esküvőnkre, hisszük most már csak jó irányba mehetnek a dolgok, megtaláltuk életünk párját, család, boldogság, gyerekek, míg meg nem halunk. Szépen hangzik és máshogy nem is szabad belekezdeni. Egy valamit azonban nem árulnak el nekünk a házasságkötéskor, hogy kifelé menet a teremből senki sem kap oltást szerelem ellen… Abban a pillanatban nehéz lenne eldönteni, hogy ez jó hír-e vagy sem. Hisszük, hogy ez a szerelem kitart, míg élünk, hogy soha senki más nem kell. Na de tényleg kitart egy szerelem 50-60 évig? Én nem hiszem. Nem azt állítom, hogy nem lehet valakit életünk végéig odaadóan szeretni, tisztelni, becsülni, vonzódni hozzá, hogy nem lehet évtizedek múltán is újabb és újabb jó tulajdonságait felfedezni a másiknak, hogy az évek alatt egyre érettebbé váló személyiségét csodálni… szó sincs róla.

 

eskuvo3

 

Én arról a megmagyarázhatatlan, villámcsapásként érő szenvedélyes vonzalomról beszélek, amitől egyszerre szivárvány ragyog az égbolton, amitől a másik szemében önmagunk legszebb képe tekint ránk vissza.

Mi történik, ha évek múlva, csodálatos családi életünk kellős közepén találkozunk valakivel, aki megszólítja bennünk azt a ragyogó, csodálatos embert, aki újra képes a lehetetlenre, aki meg tudja váltani a világot…?!

Mert szerelem ellen senki nem kap oltást. Jobb, ha tudomásul vesszük. Sem mi, sem a párunk. Nehéz elhinni, elfogadni, hogy társunk beleszerethet valaki másba. Az meg talán még bonyolultabb, hogy ez velünk is megeshet - bár elfogadóbbak és megengedőbbek vagyunk ez utóbbi esetben - de mégis…

 

A barátnőm az esküvőjére készül. Boldog, bohém, gondtalan. Az esküvő körüli szervezések lekötik minden figyelmét és energiáját. Én a szemem sarkából figyelem, ahogy irányít, dönt, kézben tart mindent, ő ilyen.

 

És… mi van, ha nem? Ha soha többé nem érezzük azt a bizsergést? Mi van, ha ő az utolsó férfi az életünkben? Ha soha többé senkiért nem rajongunk majd ugyanezzel a megszállottsággal és lelkesedéssel? Ha soha többé nem leszünk olyan őrülten szerelmesek és nem teszünk eszement, gyermeteg dolgokat?


Aztán lecsillapodom. Az életben pont az a jó, hogy soha nem tudjuk, hogy mit tartogat számunkra. Hogy egyetlen állandó dolog létezik, a változás. És hogy az életnek, bármi is történjék, mindig igaza van.

Ülök a szalonban, mosolyogva nézem a barátnőm és tulajdonképpen nem történik semmi, csak elmélkedem…

 

Írta: Agatha Seymour