Mit jelent az, hogy „távoli” vagy „távolságtartó” egy kapcsolat?

Amikor az egyik fél rájön, hogy házastársának, párjának viszonya van egy harmadik féllel, nem ritka, hogy először kezd igazán, komolyan gondolkozni a párkapcsolatán, az életén.

 

A nyelvhagyomány szerint, félrenézünk míg a másik félrelép – bölcs asszony, tudja mikor kell szemet hunyni - és a gyakorlatban be is bizonyosodik, látta a jeleket, tapasztalta a változásokat, tudta, mégsem nézett szembe vele jó darabig. Egészen a „nagy bukásig” mikor már nem lehet nem észrevenni. A „csaló” fél már szinte kiabálja, párja orra elé tolja, félreérthetetlen helyzetben harsogja, „vedd már észre”, „baj van”. „Foglalkozz vele (velem) végre!”

Sokan már túl vannak a hangos mélyponton, a tányércsörgős megoldáskeresésen. Belefáradtak.

 

szomoru_no

 

Pont eddig az eseményig: „megcsalt”, „nője van”, „pasizik”. Ilyenkor gondolják igazán végig először, ilyenkor lesz érdekes kideríteni: Mi is történt velünk?

Első észlelésként feltűnik, hogy milyen nyugalmas csend volt mostanában, ritkán volt az utóbbi időben veszekedés. Azt gondolta, minden rendben. Jóbban szemügyre véve a helyzetet, milyen messze van a másik, milyen elérhetetlenül messze, milyen idegen. Igen, egy idegennel él társas kapcsolat nélküli, alig kapcsolódó életet. Csak elvétve osztották meg egymással gondolataikat, érzéseiket, tapasztalataikat. Előfordul, mindkét fél kifelé tekinget a kapcsolatból, mindketten máshová vezetik érzelmi energiáikat, mással foglalkoznak. Vérmérséklettől, személyiségtől függően tettleg vagy fantáziálva, flörtölve. Mégis ez a fekete-fehér szembesülés az eltávolodással, felébreszti mindkettőjüket. Már nem lehet szőnyeg alá söpörni, ezzel már kezdeni kell valamit. „Vége van”, „elhagy”, „elvesztem”, a mindenért a másikat okoló rávetítéssel: „kidobom”.

A megoldást kereső, folytatásra voksolók hirtelen mindent meg akarnak tenni a felépített védfalak lebontásáért, a távolság áthidalásáért. Kérik a közelséget, közvetlenséget, intimitást. Ilyenkor sürgőssé válik hirtelen a kapcsolat, rohannak ide-oda segítséget kérve.

 

Első feladatként idő kell ahhoz, hogy túljussanak azon, a házasság problémái „csak úgy jöttek”, a konfliktusok egy kapcsolatban nem szoktak „csak úgy jön”. A veszekedések, a másik fejéhez hibáit vagdaló marakodások, vagy az érzelmi eltávolodás alapvetően egy módszer a saját érzelmi épség, vagy akár túlélés biztosítására. Egy védekező módszer. Egy kapcsolat néha annyira fel tud töltődni érzelmi feszültséggel, hogy a nagyobb mozgástér a legcélravezetőbb, amit pillanatnyilag tehetünk. A távolságtartás lehet élő terápiás módszer bizonyos esetekben. Ritkán akkor, mikor ez az önkéntelenül használt módszer a konfliktuskerülésre is. Ha érzelmi-testi erőszak, zsarolás veszélyének van az egyik fél kitéve, nincs is fontosabb mint hogy kilépjen az adott helyzetből, elmeneküljön ezzel elkerülve a sérüléseket. Az eltávolodás az intenzív indulatok kezelésének használatos módja, lehetővé teszi a lehiggadást. Viszont néha ez a stratégia olyan jól beválik, hogy elszakadni is sikerül. A hátráló fél kiléphet egy jelentős kapcsolatból úgy, hogy nem nézett szembe bizonyos kérdésekkel, problémákkal. Eltávolodni meglehetősen könnyű, és a legkevésbé fájdalmas „megoldás” lehet. A megoldatlan, feldolgozatlan problémák gondot okozhatnak hosszú távon. Mindig van egy mögöttes tartalom, egy ok, aminek talán nem is vagyunk tudatában. Elképzelhető, hogy ép egy két háromszöges, dupla szeretős felállás stabilizál egy házasságot, ez teremti meg az egyensúlyt, és ez teszi lehetővé, hogy a sok elhallgató, megengedő hozzáállással szőnyeg alá söpörjék a valódi problémákat, valódi félelmeket, valódi okokat.

 

Egy házaspár hasonló problémákkal küzdött, mikor a feleség terápiás segítséget kért. Csak így, vezetett átbeszéléssel, külső szakember segítségével ébredt rá, nem egészen valós, hogy „akkoriban nem történt semmi különös”. Sőt, konfliktusaik időben egybe esnek második gyermekük születésével. A gyermek születése minden házasságban, párkapcsolatban plussz stresszes helyzetet hoz. Nincs ebben semmi különös, ám ebben az esetben az is kiderült, felszínre került, a házaspár mindkét tagjának félelmei vannak a másodszülött érkezésével kapcsolatban. Mindkettőjük családjában különösen nehéz helyzetet hozott a második gyermek születése. A feleség öccse betegen született,

egy időben a válság kezdetével édesapjánál rákot diagnosztizáltak. Édesanyja úgy döntött ne közöljék a hírt az apával.

Kapcsolata mind öccsével, mind édesapjával a távolságtartás jegyében zajlik, hogy ne kelljen szembe néznie érzelmeivel, amit édesanyja mint egy „társas táncban” azzal támogat, hogy közvetít a „nehéz férfiak” felé.

A feleség hozott mintája, megoldásképlete így a távolságtartás.  Így ismét „el kell távolodnia”, mert nem kap lehetőséget, sem érzelmei kifejezésére, sem közös megélésére, sem az elbúcsúzásra. Ugyanebben „a semmi különös” időszakban karrierproblémái is adódtak. Férje a sok munkát, munkába menekülést használta a gyülekező fellegek eltakarására, a kimenekülésre a vitákból, konfliktusokból. Ezt a támogatatlanság visszatette a „tarts távolságot a férfiaktól” sínre, elővéve a családjában használt megoldássémát, elcsendesítette a konfliktust, eltávolodott máshova vezette félelmeit, fájdalmait. Az hogy a férj ki tudott „társadalmilag elfogadható” módon a munkájába menekülni a konfrontálódó otthoni helyzetből, újabb fájdalomként, feszültségként élte meg. Irigykedett ő nem tehet hasonlóan, nem menekülhet bele a munkába, sőt problémái adódnak a munkájával is. A környezetében szétnézve, hasonló példát keresve, nyugtázva a nyugtalanító helyzetet, ezzel megmagyarázta magának a „szőnyeg alá söprő” módszer létjogosultságát. Minden kapcsolat ilyen lesz idővel.

 

Amint lehetősége nyílott egy intenzív erotikus flörtre egyik kollégájával egyszerre akaszthatta szögre összes problémáját, és próbálta ezzel önmagát  „valakinek fontos” helyre billentve tartani házasságának labilis egyensúlyát.

Így kerültek ők ketten egymástól érzelmileg fényévnyi távolságra.

A megértéstől a cselekvésig

Ugye milyen szép is lenne, ha a „felismerés” elvezetne automatikusan a változásig? Messze van még az, hogy a tudatosulástól világossá tegye a másik számára, hogy részéről elfogadhatatlan párja szerelmi viszonya, miközben ő is kifelé kacsingatott vagy lépett. Minden igyekezet, minden meghittség erőltetésére tett roham keresztbe tesz a célnak. Megtépázódott, elveszett, elromlott. Hol az az érzés erősebb, már késő, hol a kétségbe eset igyekezet a kapcsolat megmentésére. Kicsit megnyugodva, és teret adva az időnek végül ép magunk leszünk azok, akik viszolygunk az intimitástól, és a biztonságos távolság hirtelen zsugorodásától. Lassan, lépésenként, újra kell építeni ami összedőlt. Sőt, egyáltalán nem lehet ebből az irányból feloldani a máshol gyökerező problémákat. Először a családból hozott megoldásmintát, szokásokat, lehetőség szerint konkrétan saját családtagjainkkal kell megoldani. Ami a gyakorlatban úgy működik, magunkban kell átállítani a koordináta-rendszert, amiben a nőkhöz illetve férfiakhoz kapcsolódó függvényeink rajzolódnak. Belül kell máshogy látni ahhoz, hogy ne a házasságot terhelje a magatartásunk, reflexszerű reakciónk, szokásink, megoldó kulcsaink. Belül. Bennünk. Nekünk.

A fenti példában ameddig nem szakad fel a család férfitagjaival átélt érzelmi feszültség, míg nem csökken az egy életen át építgetett távolságtartó eszközök alkalmazásának gyakorisága, változatlanul praktikus fizikai távolságtartással vagy a másik felet távolságtartásra ösztönző konfliktussal hárítja, távolítja el magától hősünk az érzelmi terheket.

Mindenki saját igényére, személyiségéhez igazodva védi meg magát az érzelmi szembesüléstől, a neki legjobban álló, gyermekkorból hozott TÁRSAS TÁNCOT járva.

 

(írta: Fehér Andrea)

 

Forrás,  Harriet Lerner: Társas tánc c. könyve, amely a Park Kiadó gondozásában jelent meg.

Itt meg is vásárolhatod!