Ki volt az a csekély értelmű, aki szerint a távkapcsolat romantikus, a várakozás-vágyakozás lélekemelő, kapcsolaterősítő állapot? Hogy hetekig, hónapokig nem találkozni- ez a kulcsa a síron túl is tartós szerelemnek? Ohh, ha szeretnél aszott kriptaszökevényként is Életkéd foszlós kezeibe kapaszkodva végigszökellni egy virágos mezőn könnyeket / s testrészeket/ hullajtva, válaszd a távkapcsolat intézményét! - De sok hasonló magvasnak szánt böszmeséget olvastam már női magazinok agysorvasztó hasábjain! Na, akkor elmondanám, szerintem milyen egy távkapcsolat…

Ha van munkád, még istenes, az egész napos szívás, idegbaj, "mianyavalyátkeresekénitt?"- közepette nem sok időd van nedves pillákkal, szemeiden a bánat fátyolával asztalodnál zsebkendőt rágni, és a távoli kedves erényein, pompázatos testén, csillogó mosolyán elmélkedni. Igen, ha van melód, és még pocsék is, nem a kedves hiánya miatt fogsz sóhajtozni, és nem látásáért fogsz imádkozni! Imáid, sóhajaid az alant buzgón fortyogó katlan hatalmas urához szállnak, bár vinné le magához főnököd, vagy munkatársad egy jó kis grillpartira!  Lovagod akkor lép elő fohászaid központi szereplőjévé, ha  az egész napos sokkterápia után már túl vagy az agygőz- pöfögés kellemes tevékenységén, és már otthon a kádban, vagy kényelmes ágyikódban hagyod végre lelazulni elkínzott tenmagadat. Akkor viszont elemi erővel tör rád a vágy, hogy bár csak a te kis drágád is megosztaná veled az épp használt ülő,- fekvő alkalmatosságot… És így telnek-múlnak a szürke napok, míg lassított felvételként, fülig nyálban és galambburukkolásban egymás felé nem szökelltek a reptéren, vasútállomáson, avagy zöld mezőn. Jhajj… A skype remek, a webkamera csúcs, de a poros-elektroszmogos monitort csókolgatni-nyalogatni valahogy nem ugyanaz, mint mikor a kedves arcáról cuppantod le a sütimorzsát…

 

tavkapcsolat

 

És akkor vannak azok, akiknek nem adatik meg a munka agyzsibbasztó áldása. Meló híján vígan belevetheted magad az emlékmozizásba, új, minden eddiginél fájdalmasabb sóhajok kifejlesztésébe, emberkerülésbe, nyavalygásba, stb. Hát nem isteni?!

Vagy próbálhatod elfoglalni magad ugyebár, először is álláskereséssel/ könnyekig meghatódom, midőn szembesülök a lehetőségek végtelenségével/, nyelvtanulással, könyvtárba járással, barátnőzéssel, önkéntes munkával, stb. Nos, én ezekkel próbálkozom, míg egy ingatag gépmadár haza nem szállítja a munkája, és hiányom okozta túlfeszítettségtől leharcolt Életkémet. Aztán következik pár boldog hét, veszett turbékolás, egymás falása szemmel és szájjal, de közben folyamatosan benned van az a gyomorszorító érzés, hogy ennek az idillnek mindjárt vége, és aztán megint kezdődik elölről ez a "mindent elkövetek, hogy ne pistuljak meg a hiányodtól"-állapot. És az a bizonytalanság, hogy vége lesz-e ennek valaha, lesztek, lehettek-e egyszer tényleg együtt, egy helyen.

Vagy mehetsz vele, vállalhatod az uracskáját otthonváró házi tündér szerepét, mert nem kapsz munkát az adott helyen. Az unalmas napokat, amikor egész nap arra vársz, hogy mikor jön már haza. Mikor azon gondolkodsz, jó-e így? Normális, hogy te feladsz mindent érte, hogy együtt lehessetek? Nem fogod majd bánni, hogy hagytál minden lehetőséget elmenni magad mellett, mert neked alkalmazkodnod kellett Hozzá? Nem ciki, hogy míg ő vadul önmegvalósít, addig te maximum a konyhai műveletek terén mutathatsz fel fejlődést? Jól van ez így?

Sok- sok kérdés. Válasz nincs, legfeljebb sejtések, remények.  És mindenek felett a szerelem, az egyedüli biztos ebben a káoszban.

 

Írta: Nagy Éva