Szögezzük le: minden szempontból az lenne az ideális, ha a család egymást szerető szülőkből, apából, anyából és gyerek(ek)ből állna. Mármint nem úúúúgy, nem azon szeretnék itt elmélázni, hogy nevezhetjük-e családnak az egyneműek együttélését (mondjuk szerintem miért ne, ha az érintettek annak érzik, ki vagyok én, hogy kérdőjeleket tegyek mások életére?), hanem inkább azt szeretném, ha a csonka- és mozaikcsaládokról, és egyéb felállásokról gondolkoznánk egy kicsit közösen!

Pontosabban a szerepekről, még közelebbről az apaszerepről. Na, sikerült, megérkeztünk végre a témához.

 

apa lanyaval

 

Az aktuális statisztikák szerint Magyarországon majdnem minden harmadik gyerek csonka-, vagy mozaikcsaládban él. A leggyakoribb persze az, amikor a gyerekek az anyjuknál maradnak (hogy miért és kinek a hibájából, azt most ne firtassuk). Hogy érzékeltessem, mennyire nagyon létező dolog ez: egy átlag 28 fős osztályából minden negyedik, vagyis 7 gyerek él az anyjával (és esetleg nevelőapával), egy pedig az apjával (és esetleg nevelőanyával).

Vagyis minden negyedik gyerek életéből hiányzik az apa. Mert azért, lássuk be, ha az elvált szuperapu kéthetente elviszi az utódot egy hétvégére, az nem egészen ugyanaz, mintha esténként, jól kiszámíthatóan az ölébe ülteti és mesél neki, vagy reggelente odabújnak egymás mellé az ágyba, vagy délutánonként látja a gyerek az apját fáradtan hazajönni a munkából és a bejárati ajtótól a kanapéig letépni magáról a zoknit és a többi ruhadarabot.

Meg tévé előtt punnyadni, felfúrni a karnist, idegesen ordítozni, felcipelni az emeletre a karton tejet, esténként egy pohár bort hozni a fáradt feleségének, büfizni a kanapén. Vagyis élni, létezni a mindennapokban.

Helyette, jó esetben lát a gyerek kéthetente/havonta két napig egy nagyon cuki aput, aki semmire sem mond nemet, mindent megvesz, mindig friss és rendelkezésre áll, szóval egy ünnepi aput, de semmiképp sem egy hétköznapit, egy igazit.

És ez elég nagy baj. Nem most (bár eléggé fájón tud hiányozni egy szülő), hanem később lesz ez gáz, amikor felnő, és a gyerekkorában begyakorolt szerepek szerint kellene élnie. Mert ugye a kislányok az apjukon tanulnak meg nőnek lenni. Igaz, az anyjukat utánozzák, de az apjukon próbálják ki a szempilla rebegtetést, meg hogy mire mennek a cicás bújással, kedveskedéssel. A fiúk pedig az apjuktól tanulnak meg felnőtt férfinak és apának lenni. Felvinni a karton tejet az emeletre, felelősséget vállalni magukon kívül a családjukért is, és úgy általában az életet.

Ha pedig nincs apa, nincs minta.

Mondjuk ez nem mindig baj. Mert hát a mesékben meg a gyerek osztályában (kívülről nézve) csupa türelmes, kedves és mosolygós, valamint hős apuka létezik, de hát a valóság nem egészen ilyen. Persze, mindenkinek vannak hibái, hiszen emberek vagyunk. Viszont tegye már fel a kezét, akinek normális apja volt, és nem valami alkoholista, brutális és igazságtalan seggfej? Hát igazán örülünk és gratulálunk, és sokan, de nagyon sokan irigykednek most azokra, akiknek fent van a kezük.

Mert Magyarország mégiscsak a hétmillió alkoholista országa, és hetente hal meg egy asszony családon belüli erőszak eredményeként – vagyis akit a saját hapsija öl meg. Nagyon, nagyon rosszul állunk a férfiakkal – és most tényleg azt kell, hogy kérjem: akinek nem inge, ne vegye magára.

 

eroszak2

 

Nyilván sokan, nagyon sokan vannak, akik jóérzésű, rendes, szelíd és udvarias emberek, és remek apák, nem vitatjuk. És nagyon sokan vannak, akik ennek éppen az ellenkezője. Vagy éppen semmilyenek, mert már rég kiléptek a gyerek életéből. Nos, lássuk be, nem is olyan nagy baj, ha ők inkább nem adják át a példájukat a gyereknek. A semmi is jobb a rossznál, a brutálisnál.

Ahogy Woody Allen mondta: „Sajnos nem voltam elvált szülők gyereke.”

Ha nincs apa, nincs példa, és így legalább van esélye a fiatalnak felépíteni saját magát. Elgondolkodni, hogy milyen ember, és milyen apa szeretne lenni. Mert nem csak a példa számít, hanem az elhatározás is: mindenkinek jogában áll saját akaratából dönteni, hogy hogyan szeretne élni, viselkedni. Ha nincs ott a saját apja, még mindig választhat magának egy példaképet. És az sokkal jobb lehet, mintha a harminc éves bevésődésnek megfelelően, meg mert ebben nőtt fel és ezt látta nap mint nap, előbb-utóbb maga is terrorizálni kezdi a feleségét, meg a gyerekeket.

Írta: Borsos Bori