A bevásárlás, a hétvégi program, a tévézés – miért van az, hogy egy párkapcsolatban mind-mind összezörrenést válthatnak ki, holott működhetne minden magától, súrlódásmentesen? Mégis vannak dolgok, amik kapcsán – bármennyire is szeretjük a másikat – nem találunk közös nevezőt. Persze a dolog nem lehetetlen – csak akarni kell, igazán, őszintén, és érdemes követni néhány alapelvet, amikor megvitatásra kerül sor.

 

taviranyito_vita

 

Énből mi

Különösen az összecsiszolódás időszaka táptalaja csip-csup vitáknak, hiszen fájdalmas folyamat, amíg két szilárd, gyakran számos berögződést őrző énből kialakul a mi, vagyis a pár, két ember kettőse. Az egész több, mint a részek összessége, írta le egy régi, már-már feledésbe merült pszichológiai irányzat, és milyen igaz ez a párkapcsolatban, amikor a korábban független egyénekből egy új minőségeket hordozó egység lesz.

kozos_etkezesÁtadunk dolgokat a másiknak, és át is veszünk tőle, közben mindketten hátrahagyunk pár szokást, esetleg tulajdonságot. Előfordulhat, hogy olyan ételeket eszünk, amik korábban nem vonzottak, megnézünk olyan filmeket is, amik korábban nem érdekeltek – talán most sem, de az ő kedvéért megtesszük, és valószínűleg sok értékeset fedezünk fel így. Változunk, ahogy a másik is, folyamatosan, hiszen a mi képződésének folyamata soha nem tekinthető befejezettnek.

 

Előbb-utóbb előkerül egy olyan probléma, amin valahogy nehezebb túllendülni. Gyakran nem is közvetlenül a párunkkal kapcsolatos dolog, hanem esetleg a családjából eredő nehézség, ami a párkapcsolatra is kihat. Vagy a közös célokat, a közös jövővel kapcsolatos elképzeléseket nem is olyan könnyű tető alá hozni – hosszú út vezet a házasságig. Hol legyen a közös otthon, és abban milyen színűek legyenek a falak? És még rengeteg hasonló kérdés merül fel a hónapok, évek alatt, amikben meg kell egyezni – amikben egyezni kell.

 

A rossz napok árnyéka

Előfordulhat, hogy nincs is valódi ellentét, csak egy nehezebb napon fogytán a türelem, és olyan dolgokon is felkapjuk a vizet, amiken egyébként nem tennénk. Hiszen a párkapcsolat toleranciapróba is – nem hiába mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, bár talán pontosabban úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a komplementerek vonzzák. Szinte biztos, hogy a párunk egy-két területen homlokegyenest az ellenkezőnket képviseli, hiszen így alkot a két pólus egy egészet. Ezek olyan részek, amik fokozott toleranciát igényelnek, és ha valóban szeretjük a másikat, talán nem is kell olyan nagy erőfeszítést tanúsítani, hogy együtt éljünk ezekkel a dolgokkal.vita_parok_kozott

Ám amikor fáradtak vagyunk, a mi életünk is tele gonddal, több a stressz, akkor nehezebben viseljük ezeket az érzékeny pontokat, akár bele is gázolhatunk a másikba, vagy a párunk bánt meg minket. Ilyenkor nem tényleges problémáról van szó, viszont könnyen előfordulhat, hogy tényleges probléma kerekedik az ügyből, ha tüskeként cipeljük magunkban a sértést, a sérelmet. Ha valóban hiábavalóságon kaptunk össze, és nekünk magunknak is fáj az összeveszés ténye, a legjobb azt mondani, hogy induljunk tiszta lappal. Ha morcosan bújunk ágyba – és nem is bújunk össze békülés gyanánt –, induljunk úgy a következő napnak, hogy az legyen teljesen másmilyen, amire nem vetnek rossz árnyat az előző nap történtek.

 

Szempontváltás

Ha valódi ütközés történik, ha az összeveszés mögött tényleges ellentétek húzódnak meg, csak úgy találhatjuk meg a közös nevezőt, ha kilépünk a saját szemüvegünk mögül, és felvesszük a másik szemüvegét. A másik szempontjainak megértését, lelkiállapotának megérzését nevezzük empátiának. Szó sincs arról, hogy egyet kell értenünk a másikkal – az empátia nem egyetértés –, de meg kell értenünk, mi van a másik fejében, különben elbeszélünk egymás mellett; csak a saját szólamunkat fújjuk, nem figyelve a másik szólamára. Az empátiát nem is olyan nehéz gyakorolni: hallgassuk meg, mit gondol, mit érez a másik, miért teszi, amit tesz, és miközben mindezt tudomásunkra hozza, ne vágjunk a szavába, ne kezdjük újra a vitát, csak figyeljünk rá, és fogadjuk el, hogy ez zajlik őbenne.

 

kibekulesVállalni a másikért

Majd osszuk meg vele azt is, ami bennünk van, és ha félbe akar szakítani, hogy ismételni kezdje a saját rigmusát, emlékeztessük, hogy abban egyeztünk meg, elfogadással meghallgatjuk a másikat, és kérjük, tartsa magát a szavához. Miután mindkét fél feltárta, ami a lelkét nyomja, tegyük fel a kérdést: mi az, amit hajlandóak vagyunk megtenni, hogy a másik jobban érezze magát? Nem listát kell felsorolni, hanem egy dolgot megígérni, amit bevállalunk a másikért, hogy elindulhassunk a közös nézőpont felé. És természetesen ígérjen meg ő is a mi kedvünkért valamit. Majd kölcsönösen tartsuk be ezt az ígéretet. A változás, amit ily módon elhatározunk, szavatolja, hogy a továbbiakban is a közös keretek közt gondolkodva próbáljuk meg rendezni a kérdést, netán újabb közös vállalások útján. És szavatolja, hogy megmaradjon a közösségünk.

Szabó Elvira