A cikk előzményét ITT olvashatod

 

Az én „pszichológusom”
Ekkor ismerkedtem meg a „pszichológusommal”. Az történt, hogy időpontot kértem egy jó hírű szakembertől, ő azonban csak hónapokkal későbbre tudott adni. Ebben az időben annyira készültem a vele való találkozásra, hogy mindig elképzeltem: mit mondanék el neki, ő erre mit válaszolna, szóval „fejben” elkezdtem járni hozzá. Így az éjszakáim már nem arról szóltak, hogy anyósommal vitázom, hanem arról, hogy a „pszichológusommal” beszélgetek – aki aztán „házi feladatot” adott nekem.
Át kellett tekintenem, hogy a viszonyunk miként alakult a kezdetektől. Hogy jutottunk idáig? Hogy kezdődött? Mik változtak és mikor? Kiterítettem egy A/3-as lapot magam elé, és elkezdtem összeszedni a fontos eseményeket, fordulópontokat, különös tekintettel a saját reakcióimra. Jó pár napot töltöttem ezzel: írtam, rajzoltam, és közben rájöttem arra, hogy én mi mindent, hol és mikor rontottam el. Megláttam, hogy bizony keményen tettem én is azért, hogy idáig jussunk. Igazi megvilágosodás volt ez!

 

Három dolgot emelnék ki.
1. Megszállottan tudni akartam mindig, hogy anyósom miket mond rólam, mindig kifaggattam ez ügyben a páromat. Így alakult, hogy cirka öt év alatt elviselhetetlen mennyiségű negatív vélemény, pletyka halmozódott föl bennem, amelyek rólam szóltak, de amelyekről mégsem kellett volna tudnom. Ezzel megkötöztem saját magamat, hiszen nem bírtam szabadulni attól a képtől, amelyet rólam alkotott, és már nem tudtam előtte természetesen viselkedni. Így esélyt sem adtam arra, hogy másként lásson. Sündisznóként begubóztam, és csak a tüskéimet mutattam neki.


2. Felvettem egyfajta sértett alappozíciót, amelyben tetszeleghettem. Magamban gyűjtögettem, szinte dédelgettem a sérelmeimet, és alig vártam, hogy a sorstársaimnak beszámolhassak róluk – mert az igazat megvallva „szegény menynek” lenni egy ideig megéri. Csak aztán nehéz kimászni ebből az áldozatszerepből, és könnyű tényleg áldozattá válni…

 

3. A köztünk lévő kommunikációt én vágtam el, még évekkel azelőtt. Pontosan emlékeztem arra, hogy mikor, melyik tette után – és hiába tartottam érthetőnek a saját, talán önvédelmi reakciómat, az idő nem igazolta, hiszen oda vezetett, hogy a végén már kizárólag a férjemen keresztül beszéltünk (még a legegyszerűbb logisztikai kérdésekben is). Most rájöttem, hogy a rossz kommunikáció is jobb, mint a kommunikáció hiánya, mert ami rossz, azzal lehet dolgozni, de ami nincs – azzal lehetetlen. És akkor a férjemre nehezedő teherről még nem is beszéltünk.


Könnyebbnek éreztem magam e felismerések után. De a „pszichológusom” még egy konkrét feladatot is adott: „Húzd ki magad!” – mondta, és megint igaza lett… Amikor összejöttünk szülinapozni, a feladat hatására fizikailag jobban „jelen voltam”, s ez a belső hozzáállásomat is rögtön átalakította. Összegömbölyödött sündisznó helyett végre olyan nőként viselkedtem, aki pontosan tudja, mennyit ér, és hogy helye van a család szívében. Rájöttem, hogy nem az anyósomtól kell várnom, hogy feleségként vagy anyaként elismerjen. Ő ezt nem fogja megtenni, szükségképp folytonos sértettségben, csalódottságban maradok. Az, hogy ő dominál, „lenyom” engem, csak az érem egyik oldala. A másik oldal az, hogy én ezt hagyom…
Meglepő módon ez az út nyitotta meg az összes többit is: felszabadultabb lettem, önmagamra találtam – és ebből már adni is tudtam: először csak egy zacskó tört diót, később más gesztusokat, elismerést is. Aztán egy napon hálálkodó SMS fogadott, tőle…

 

anyos3


Epilógus
Így indult és azóta is tart egy élhető, jó viszony. Nem vagyunk barátnők, de tiszteletben tartjuk egymást, és tudunk együttműködni. A testi tüneteim teljesen elmúltak. A férjem örül a zavartalan együttléteknek, a kisfiunk pedig rajong a nagyijáért! Egy alkalommal együtt mosogattunk, és közben még erős szeretetet is éreztem iránta. Ez már tényleg kegyelem…
A pszichológust végül visszamondtam. Úgy látszik, hogy a képzeletbeli ülések is elegendőek voltak ahhoz, hogy elmozduljak a holtpontról. Ami meg az anyósvicceket illeti, hát… Inkább tartózkodom a mesélésüktől, nehogy véletlenül visszabillenjek.

Forrás: family.hu