Van nekem egy „pszichológusom”. A fejemben lakik, és jobban ismer, mint bárki más. Igaz, sokáig a létezéséről sem tudtam, de egyszer csak előbukkant. Akkor, amikor kínomban már csak a véres anyósviccek tartották bennem a lelket. Más nők szomorú, olykor tragikus beszámolóiból láttam, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Több olyat is ismerek, aki az anyósa miatt vált el. Én ezt nem akartam, de erről is egy vicc jut az eszembe: „Válásra sosem gondolt?” „Nem, dehogy, soha! De gyilkosságra…!” Nos, az én történetem is itt kezdődik.

 

Éppen hét évvel ezelőtt, egy gyönyörű, orgonaillatú májusi napon volt az esküvőnk. Fülig szerelmesek, önfeledtek és boldogok voltunk. Tudtuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve, és úgy éreztük, felkészültünk a házasságra. Az egyetlen sötét felhőt újdonsült anyósom testesítette meg, aki a szertartásra sem akart eljönni. Ha jól emlékszem, azért, mert nem ott, nem akkor, nem úgy és nem azzal történt a házasságkötés, ahol, amikor, ahogyan és akivel azt ő jónak tartotta volna. Ennek ellenére megültük a lakodalmat (végül a kíváncsisága győzött, és ő is megjelent), majd nekivágtunk a közös életnek.
Elég messzire költöztünk, de ez nem akadályozta meg abban, hogy folyton-folyvást hangot adjon a nemtetszésének. Annak, hogy rossz helyre mentünk nászútra (egyáltalán minek is mentünk, hiszen túl korai ez az egész!), rosszul táplálkozunk (mert nem az ő főztjét esszük), rossz helyen lakunk (mert nem akarunk vele élni), rossz munkahelyet választunk (mert nem azt, amit ő javasolt), rossz társaságba járunk (mert nem őhozzá), rossz szerepmegosztásban élünk (mert a fia még a takarításba is besegít, vagyis én nem becsülöm meg eléggé), stb.
Anyósom egy tevékeny, vezető-szervező hajlamú, kemény asszony. Elvált, mert „nem volt hajlandó megalkudni”. Azóta sem túl sikeres párkapcsolati téren, maradt hát a „kisfia” az egyetlen, akit még irányítani tudna. Azt, hogy ez a kisfiú közben felnőtt, családos férfi lett, nem tudta megemészteni. Ezt viszont sajnos én nem…

A gödör mélyén
Két évvel később megszületett a kisfiunk, és folytatódott a sor: rossz nevet választottunk, rossz szülész mellett döntöttünk, rosszul fürdetünk, rosszul altatunk, rosszul nevelünk. Mindig meg tudott lepni valamivel… Állandó gyomorgörcsben éltem, ha csak a nevét meghallottam vagy az ismerős csengőhangját a férjem mobilján. Számomra idegen, leforrázó élmény volt az, hogy valaki (ráadásul egy „tekintélyszemély”) állandóan kritizál, instruál. Nem tudtam ezzel mit kezdeni, nem volt ellenszerem. A férjem profi módon ki tudta kapcsolni az egészet, hiszen még gyerekkorában kialakította a megküzdési stratégiát: egyszerűen meg sem hallotta, amiket mond. Nekem viszont ez nem ment, belém égtek a szavai…
anyos2

„Van elég tejed? Jön a ciciből? Megnézem!” – hajtogatta anyósom, s ez olyan idegi állapotba juttatott, hogy néhány hónap után nem tudtam szoptatni. Még a férjemmel való legintimebb pillanatainkat is megkeserítette mindaz, ami közben az én fejemben zakatolt az anyósommal kapcsolatban. Így aztán szép lassan „becsavarodtam”. Állandó árnyékboxot folytattam, éjszakánként sem tudtam nyugodtan aludni, mert folyamatos gyomorégés mellett, képzeletben vitatkoztam vele: megválaszoltam a vádakat, és jól megmondtam neki mindazt, amit nappal, szemtől szemben nem tudtam. Éreztem, ahogy méregként szétterjed rajtam a gyűlölet, és a lelkem után a testemet is elborította. Ha hallottam róla, hasmenésem lett. Ha tudtam, hogy eljön hozzánk, szorulásom. Amikor elment, hányingerem. Aztán nem sokkal később gyomorfekélyt diagnosztizáltak nálam. Ez volt a mélypont. Beláttam, hogy tönkremegyek, ha ez így folytatódik. Változtatni kell. Ő nem fog, tehát maradok én…


Három próba, három kudarc
Először azt találtam ki, hogy egy konkrét félreértést megbeszélek vele. Olyan őrületes ötletnek tűnt ez, mint egy oroszlán barlangja elé állni, de reméltem, hogy ha igazán összeszedem magam, képes vagyok a konstruktív konfliktuskezelésre – hiszen jó szándék vezérel, és még különféle kommunikációs technikákat is tanultam korábban! A következő látogatásunkkor vettem egy nagy levegőt, és belefogtam a tisztázó beszélgetésbe. Katasztrofális eredménnyel zártuk. Nem hallgatott végig, hanem elkezdte darálni a saját agyszüleményeit, amelyek olyan távol estek a valóságtól, hogy az igazságérzetem rögtön riadót fújt. Elvesztettem a fejem, kiabáltam, és már nem tudtam kontrollálni, hogy mit mondok. Hazafelé csak a férjem tartotta bennem a lelket (aki egyébként helyettem befejezte a vitát, mert én lefagytam, és már csak menekülni tudtam). Össze voltam törve: nem, sajnos nem vagyok képes a fent említett technikára, sőt…


Aztán lassan kihevertem. Elkönyveltem, hogy akivel nem lehet beszélni, azzal valószínűleg nem is kell. Utána megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őt: nem gondolni rá, nem figyelni oda – úgy tenni, mintha nem is létezne. De persze ez sem sikerült. Képtelenség a férjem anyját, a gyermekem nagyanyját kikapcsolni, mint egy rádiót! „Miért veszed ilyen komolyan? Hol van a humorod?!” – kérdezte tőlem folyton a férjem, de a választ nem találtam sehol.  
Eltelt vagy fél év, közben anyósom is sok nehézséggel küszködött. Ekkor eszembe jutott, hogy milyen sokat segít, amikor meghallgatják az embert. Lehet, hogy csak ez hiányzik neki? Hogy kisírhassa magát, hogy elmondhassa a vélt és valós sérelmeit, boldogtalanságát egy empatikus lénynek? „Meghallgatni, meghallgatni!” – visszhangzott hát fejemben a bűvszó, és már alig vártam, hogy kipróbálhassam. Az első kudarcomból tanulva most már szuggeráltam magamba, hogy mindegy, mit hallok, ne vegyem föl! Bármit is mond rólam, az nem rólam szól, hanem arról, akinek ő lát – de aki nem én vagyok! Mert én igenis értékes vagyok, mindegy, hogy ő milyennek vél, gondol vagy hirdet… Aztán eljött a lehetőség is, nem pont úgy, ahogy terveztem – szerencsére. A férjem éppen kihangosított telefonon beszélt az édesanyjával, és így belekóstolhattam a „nagy meghallgatásba”. Nem túlzás azt mondani, hogy a házasságunk legszentebb pillanatainak gúnyos-cinikus kifigurázása zajlott a vonal túlsó végén. És hiába minden önszuggesztió, hiába a szent cél, rohannom kellett a mellékhelyiségbe. Ez sem jött be – és ezzel föladtam a sorsfordító próbálkozásokat.

 

A cikk folytatását ITT olvashatod!