Gyakran hallom ismerősöktől, barátoktól, hogy mennyit szenvednek a szerelem miatt. Annak ellenére, hogy nagyon szeretik a másikat, hogy óriási szerelem van kettőjük között, hogy elmondhatatlan a vonzalom, mégis sok a szenvedés a kapcsolatban. Értetlenül állok az ilyen események előtt, mert szeretnék segíteni, hogy megoldódjanak a nehézségek, de nehéz egy tökéletes szerelem baját megtalálni. Általában ezeknek a történeteknek az a vége, hogy egyszer csak valahogy kicsúszik az ismerősöm száján, hogy szerelme iszik vagy drogozik, esetleg ő tartja el a férfit, szóval, hogy valójában nem is olyan tökéletes ez a szerelem…

 

Döbbenten állok a helyzet előtt. Értem én, hogy a szerelem nem válogat, hogy nem úgy érkezik, hogy kivárja a megfelelő pillanatot, mikor minden a lehető legjobban alakul az életünkben, egészségesek vagyunk, rendben vannak a munkahelyi, családi viszonyaink, szóval mikor csak arra várunk, hogy a nagy ő, aki maga is tökéletes belibbenjen az életünkbe. Sőt! Jómagam is azt vallom, hogy az élet maga a feladatok megoldásáról szól, a folytonos változásról, a kihívásokról, a nehézségek vállalásáról, a bátorságról. De mégis! Azt hiszem van egy határ, amikor a hétköznapi élet nehézségeitől meg kell tudnunk különböztetni azokat a helyzeteket, amikbe nem szabad belemennünk.

Tudom jól, a szerelem rózsaszín felhőjében nehéz tényszerűsíteni a velünk történő eseményeket, nehéz objektíven megítélni a másikat, de meg kell tennünk, szembe kell néznünk magunkkal, és használni kell a józan eszünket. Legjobb ha papírt, tollat ragadunk és leírjuk a valóságot címszavakban, érzelmek nélkül. Ha az kerül a papírra vetett objektív tények közé, hogy szerelmünk egy állás nélküli, agresszív, italozó férfi, akit mi tartunk el és még azt is hagyjuk neki, hogy megfélemlítve tartson minket, akkor csak nézzük, nézzük, azt a bizonyos papirost, szembesüljünk saját hülyeségünkkel és gondolkodjunk el azon, hogy miért veszünk részt mindebben.

 

gondolkodo_no

 

S ahelyett, hogy felmentenénk magunkat, persze ezt is megtehetjük, tudatosítsuk magunkban, hogy minden felnőtt embernek kizárólag saját magáért kell felelősséget vállalnia. Felnőtt korban nem kezelhetünk egy másik felnőtt embert-gyerekként, megmentendő áldozatként, egyszerűen nem dolgunk. Ráadásul azt hiszem mindenkinek a saját életében is akad elég teendője és nem, nem önzés, ha a saját életünk érdekeit tartjuk szem előtt, ugyanis ez a kötelességünk, senki más nem fogja megtenni helyettünk, nem dolga. Szóval amikor szerelembe esünk se veszítsük el a józan ítélőképességünket. A tények önmagukért beszélnek, minden más a mi képzeletünk szüleménye, amivel megszépítjük a dolgokat. Figyeljünk oda, vegyük észre, hogy mi valóságos és mi nem, ne essünk áldozatul a saját illúziónknak! S főleg ne hibáztassuk érte későbbiekben a másikat, nem ő tehet a mi képzelgésünkről!

Agatha Seymour