Önzetlenséged nem ismer határokat:

  • ha Te vagy az, aki mindent elintéz, bevásárol, mos, főz, takarít, a gyerekekkel tanul, a csekkeket befizeti és egyáltalán az egész család ügyes-bajos dolgait intézi, holott a férjed is nagyon ügyes és a gyerekeid is már abban a korban vannak, hogy igazán tudnának segíteni,
  • ha Te vagy az, aki órákon keresztül hallgatja a szomszéd Juliska néni sirámait, mert szegény ugye olyan magányos, hogy nem lehet őt ott hagyni, mert hát senki nem hallgatja meg,
  • ha Te vagy az, aki mindig pénzt ad kölcsön Pista bácsinak, holott jól tudod, hogy ezt az összeget sem fogod viszontlátni, mint ahogyan a korábbi 15 alkalommal adottat sem,
  • ha Te vagy az, aki (ne adj Isten!) az alkoholista férjedet az árokparttól vagy a kocsmából karon fogva hazakíséred, mert már menni sem tud.

Miért tesszük mindezt és mit tegyünk inkább helyette?

Hajlamosak vagyunk mások problémáinak, érzéseinek átvállalására, miközben nehezünkre esik saját életünk irányítása.  A felelősségvállaláshoz, úgy is mondhatnánk életünk birtoklásához az is hozzátartozik, hogy tudjuk mi a feladatunk és mi nem az. Akik hajlamosak arra, hogy mások problémáit a vállukra vegyék, végül kiégnek, ugyanos mindent úgysem tudnak megtenni mások helyett és szépen lassan felőrlődnek!!


Húzzuk meg tehát határainkat, mind értelmi, mind fizikai és mind érzelmi-lelki értelemben! Döntsük el miért tudunk és akarunk felelősséget vállalni, azaz mi tartozik hozzánk. Közben lehet, hogy dilemmák is fel fognak bennünk merülni, mint például mi lesz, ha mások megsértődnek, vagy neheztelni fognak ránk, ha visszautasítjuk problémájuk megoldását és bűntudatot is érezhetünk esetleg emiatt. De gondoljunk arra, hogy mindenkinek joga van egy kicsit önzőnek lenni, különben kihasználnak minket. A határok megszabása nem csak az idegenekkel vagy ismerősökkel való kapcsolatunkra vonatkozik, hanem saját családunkra is, férjünkre és gyermekeinkre. Gyereknevelés során sokszor átesünk a ló túloldalára és mindent megadunk, mindent megteszünk gyermekeink helyett. Azonban ez nem fog jóra vezetni. Gyermekeink szépen lassan önző kis bestiákká válnak. Sőt! Az életben a későbbiekben sokkal nehezebben fogják megállni helyüket, mert nem tanulják meg, hogyan oldják meg saját problémáikat.

 

A határok ki nem jelölése számos pszichológiai tünetet eredményezhet bennünk. Például depresszió, szorongás, táplálkozási zavarok, függőség, indulatkezelési és bűntudati problémák, szégyen és pánikbetegség, házassági és kapcsolati küzdelmek.

 

depresszio

 

Na de hol a határ?  Természetesen ott, ahol azt mi kijelöljük! ;-)

 

Mint ahogyan az ingatlanok esetében kerítés jelzi a telek határát, és a szomszéd sem várja el, hogy folyamatosan az ő kertjét ápoljuk, míg a miénk teljesen tönkremegy, lelki értelemben sem ápolhatjuk folyamatosan a másik „kertjét”. Persze besegíthetünk ha éppen családtagjaidról vagy jó ismerőseidről van szó, de tudnunk kell ennek mértékét! Elsődlegesen saját életünket kell, hogy „birtokoljuk”, hisz az a mi birtokunk. Ezeken a lelki kerítéseken kapukat is kell építenünk, amiket gondosan nekünk kell megfelelő pillanatban tudni nyitni és zárni, annak érdekében, hogy a jó dogok belül maradjanak, míg a rossz dolgokat ne engedjük azon be.

 

Kerítésünket szavainkkal tudjuk kiépíteni. A legalapvetőbb határkijelölő szó a NEM! Amilyen egyszerű ez a szó, kimondása annál több nehézséggel jár. Ez a szó nyilvánítja ki ugyanis mások felé, hogy saját életünk urai vagyunk. Bár a "nem" szó kimondása sokszor konfrontációval jár,  mégis ezt el kell tudnunk fogadni. Sokan úgy gondolják, hogy ha valakinek nemet mondanak azzal veszélyeztetik kapcsolatukat, ezért passzívan alkalmazkodnak, belülről azonban neheztelnek. Közben azonban elveszítik önuralmukat saját életük irányítása felett. Saját birtokhatárainkat akkor is kijelöljük, mikor a másikkal közöljük saját érzéseinket, szándékainkat vagy éppen azt, mit nem szeretnénk. Ha mi nem tűzzük ki a határokat, más nem fogja azt megtenni helyettünk!

Például: A”Nem szeretem, mikor kiabálsz velem!” kijelentés egyértelmű üzenet a saját területünkön belüli szabályokról és arról, hogy mit nem tartunk elfogadhatónak egy kapcsolatban.

 

Határaink tiszteletben tartása néha azt kívánja, hogy kilépjünk bizonyos helyzetekből. Erre azért van szükség, hogy fizikailag, érzelmileg és lelkileg is feltöltődjünk. A bántalmazó kapcsolatok esetében az eltávolodás az egyetlen módja annak, hogy határainknak érvényt szerezzünk és a másik felet a probléma megoldására kényszerítsük. Az együtt töltött idő megvonása vagy korlátozása szintén segíthet abban, hogy visszaszerezzük saját birtokunk felett az irányítást.

 

Ne csak arra törekedjünk, hogy más ne lépje át határainkat, mi sem tegyük ezt másokkal! Hogy miért?

Ha tanulunk, jó jegyet kapunk. Ha dolgozunk, fizetést kapunk érte. Ha tornázunk, egészségesebbek leszünk. Ha szeretettel viseltetünk mások iránt, meghittebbek lesznek kapcsolataink. Azonban ha a semmittevést, felelőtlenséget, meggondolatlanságot vagy lustaságot választjuk, szegénység, kudarcot és eredménytelenség lesz a „jutalmunk”. Minden tettnek következménye van. Ezért káros, ha valakit megóvunk ezektől, ugyanis erőtlenné tesszük vele az illetőt. Nem szabad a vetés-aratás törvényébe avatkozni! Tipikus példa erre az alkoholista és családja viszonya. Kicsit talán durván hangzik, de nem szabad az alkoholistára úgy tekinteni, mint egy botladozó gyermekre. Akárhányszor elesik, a családtagok felemelik. Ennél rosszabbat nem tehetnének velük. Hagyni kell, hogy megéljék tettük következményeit!

De ugyanez vonatkozik a gyerekekre is! Sok szülő kiabál a gyerekekkel, ahelyett hogy hagynák őket, hogy megéljék tettük természetes következményeit! A gyerekek így nem tanulják meg, hogyan vegyék kezükbe saját életüket! A nevelésben, ha egyaránt szerepet kapna a szeretet, korlátokkal és következményekkel együtt, gyermekeink magabiztosabbak lennének.

Forrás: Dr. Henry Cloud & Dr. John Townsend: Határaink


A könyv a Harmat Kiadó webáruházában ITT vásárolható meg.