Milyen nehézségekkel kell szembesülnie egy két erekes, 35 éves, elvált nőnek a párkeresésben? – kérdésre kerestem legutóbbi interjúmban a választ.  A folytatást alább olvashatjátok:

 

Mit szeretnél még? – teszem fel a kérdést Évának, abban bízva, hogy közelebb kerülünk  a megoldáshoz.

“Nem tudom, néha felteszem magamnak a kérdést: akarok én tényleg családot “játszani”? Az már nem lesz igazi család, mert ott vannak a gyerekek, akár az új párom gyerekei, akár az én gyerekeim, és ahhoz valami nagyon nagy szerelem kell, hogy elfogadjam a másikat a gyerekeivel, a családjával, a hibáival a tartozásaival együtt. Ha meg már esetleg nagyon nagy a harmónia, itt is két gyerek, ott is két gyerek, itt is van egy lakás, ott is, akkor már annyira passzolunk, annyira könnyű minden, hogy abban nincs izgalom, nincs érdekesség, nincs kihívás. Pedig valójában van, mert összehangolni mindezt és folyamatosan összeegyeztetni mindent nem kis dolog, de azt gondolom, hogy az igazi nagy dolgok, a nagy érzések azok, amelyek elérhetetlenek számunkra. Ott, ahol valami nehézség van, mondjuk a másik párkapcsolatban él, vagy nagyon messze lakik tőlünk, esetleg olyan hobbit vagy munkát tud a magáénak amibe nem illeszthető a családkép. Ami szürke és unalmas és még passzolna is hozzám, az meg lehet, hogy nekem nem kell. “

 

anya_ket_gyerekkel

 

Mennyi kompromisszum kell ahhoz, hogy te újra hajlandó legyél házasságot kötni? – és bízom abban, hogy megértem a problémát.

“Békés és kompromisszumokra kész ember vagyok, de ahhoz, hogy mindez létrejöjjön nekem feltétlenül szükségem van szeretetre, szerelemre, szenvedélyre. Arra a lángolásra, izzásra amit nem tudok megfogalmazni, mert csak érezni lehet, ha az ott van, akkor én képes vagyok kompromisszumra, sok kompromisszumra is akár. A szürke hétköznapokban sajnos azzal szembesülök, hogy márpedig csodák nincsenek. Egy kollégám egy céges bulin nagyon megtetszett és még mindig tetszik, együtt buliztunk, éreztem, hogy közeledik, de nős ember, ami számomra tabu. Hiába döntöm el, hogy ez tabu, a szürke hétköznapokban ez mozgatja az embert, az a bizonyos szikra a levegőben. Fiatal, 3-4 éve házas, előjön belőle a férfi, ahogy beszél hozzám, amikor azt mondja: De szép kékek a szemeid! Nem félreérthetőek az utalásai, közeledne is, de elhessegetem magamtól, mert tudom, hogy csak fájdalmat okoznék valahol, nem lenne jövője a kapcsolatnak és az egészre senkinek semmi szüksége.

Talán a sors fintora, hogy ezekben az elérhetetlen szituációkban érkeznek a vonzalmak, hiszen ott van izgalom, titokzatosság, vágy. Ilyenkor az ember megállapítja magában, hogy: én is öregszem, ott a korom, bele kell simulnom a hétköznapi kapcsolatokba, ha egyáltalán adódik ilyen... Aki nem jön be, az nagyon nem jön be és kompromisszumot a semmiért vagy csak azért, hogy ne legyek egyedül, nem tudok vállalni. Akkor még mindig azt mondom, hogy inkább egyedül vagyok. Azonban ahogy az ember öregszik, legyen mondjuk 50, 60 éves, lehet hogy mégis azt mondja, hogy még ez is mindegy, csak legyen mellettem valaki, üljön itt a lakásban naphosszat a fotelban, csak ne legyek egyedül. Nézzük együtt a tévét és inkább elfogadom, hogy ilyen, olyan, amolyan a természete - nekem ez még akkor is nagyon kevés. Kell valami szikra, valami, amitől azt érzem, hogy igazán élek, hogy igazán nő vagyok. “

 

Miért, ez ennyire lehetetlen? – értetlenkedek kicsit.

“A normális pasik ebben a korban, 40 körüli, szinte mind foglaltak. Ha elvált és egyedülálló, akkor a fiatalabbak közül válogat. Ha van benne ráció, akkor újra családot alapít, ha pedig azt mondja, hogy neki már vannak gyerekei, még egyszer ebből az egészből nem kér, akkor ott ér véget a kapcsolat a fiatal nővel is. Ha egy elvált negyvenes férfi lennék, jó anyagi háttérrel, sikeres, gazdag én is fiatal nőt választanék magam mellé és elölről kezdenék mindent, de az is benne van, hogy már csak kellemesen szeretnék élni egy nem túl sok kötöttséget jelentő kapcsolatban. A férfiaknak sem könnyű. A legtöbb nő, ha nem is él szuper körülmények között, ha elvált, gondoskodni tud magáról. Ha ügyes, vagy a szülei tudják támogatni, akkor a férfinek is nehezebb dolga van. Mert akkor mit tud ő ehhez hozzátenni? Ha nem sikeres, ha nincs anyagilag úgy eleresztve, ha nem élt még házasságban és nincs tapasztalata, nem tudja hogyan kell egy kapcsolatot működtetni, mondhatjuk, hogy maximum a nő majd irányítja. De kinek kell egy olyan férfi, akit irányítani lehet? Az már papucs,  nekem nem kell.”

 

Milyenek a mai negyven körüli férfiak? –érdeklődöm tőle végül és indítom el Éva szóáradatát.

“Attól függ, hogy milyen a szocializációjuk, honnan jöttek. Találkoztam olyannal, aki abszolút úriember volt, laza, sportos, jól szituált, kellemes lakással, udvarias, amilyenre egy nő vágyik. Előzékeny, kedves, programot szervez, mindenben keresi a kedved. Van ilyen is. Van, aki össze van törve a válása után, teljes handicap, ápolatlan és igénytelen. Azt hiszem egyre inkább igénytelenek és ápolatlanok a férfiak. Nagyon sok közülük önző, csak magára és a hobbijaira koncentrál. Véleményem szerint ezek a férfiak ezért bukták el a házasságukat, nem is lett volna szabad nekik családban gondolkodni. Ha átlátják önmagukat, a természetüket, akkor inkább egyedül maradnak. Egy agglegény azt is megteheti, hogy minden napra más barátnője van. Ha van ideje, pénze, energiája stb. akkor mint független férfi miért ne tenné meg? Aki nem kötelezi el magát, nem tartozik senkihez, az azt csinál amit akar. Ha elvált, akkor általában rosszabbul szituált, nem csak anyagilag, mindenhogyan. Ő egyszer már elengedte magát a házasságában, kialakított valakivel egy kényelmes életet, ahol kiszolgálták, körül ugrálták, az már nem ad úgy magára, inkább aki egyedül van, az figyel jobban magára.

Akinek tetszik ez az életforma bolond lenne megházasodni. Ha megteheti, a takarítónő egy héten egyszer kitakarít, egy felnőtt ember tud vigyázni a rendre, a mosógépbe a ruhát be tudja tenni, a mosogatógépet be tudja indítani. Étterembe is el lehet menni, házhoz is lehet szállíttatni, jobbnál jobb lehetőségek vannak. A sarki kifőzdében simán megoldja az étkezést, sőt ma már interneten tejet, kenyeret bármit meg lehet rendelni és kiszállítják. Egy gyerekkori barátom, aki egyedül él vasaló szolgálatot rendel házhoz, elviszik és visszahozzák. Mindenre van megoldás. Ezeknek a típusú embereknek az életmódjukhoz passzoló baráti körük van, akikkel sportolni, kirándulni járnak stb. Miért vegyen el egy nőt? Az többe kerül, mintha vannak barátnői. Nincs felelősség, nincs elvárás, nem kell az apóshoz vagy anyóshoz menni látogatóba, nem kell beteget ápolni. Ha van pénze a kényelmet  is meg tudja teremteni.

Más kérdés, hogy én egyértelműen a család felé hajlok. Vagy inkább hagyjuk a családot, a szeretet az igazi számomra. Ha két ember szívből szereti egymást, akkor az is jó, ha itt ül a fotelben, nézi a híradót én meg vasalok. A szuszogása is örömmel tölt el, hogy egy térben vagyunk, ez a legnyagobb ajándék. Én találkoztam egy ilyen emberrel és ez akkor is mindent felülírt az egész életemben ha nem éltünk együtt. Nekem ez lenne a nyerő. Úgy hiszem, hogy aki egyszer egy ilyen típusú szerelmet megtapasztal, az nem tud mást elfogani. Az egyetlen kérdés ami újra és újra megfogalmazódik bennem, hogy lehetséges-e egy ilyen szerelmet fenntartani hosszú távon, akár 10-20-30 éven át? Ha képes voltam rá egyszer, lehet, hogy még egyszer képes leszek rá, de nem biztos, hogy még egyszer ez eljön az életembe.

A lényeg, hogy boldogság legyen, harmónia, ne kényszerből éljünk együtt, ne azért, hogy ne legyek egyedül. Passzoljunk valamennyire. Érezzük jól magunkat együtt. Ne vigye el az energiámat, az leépít még akkor is ha 100%-ra nem lehet menni, mert az életben semmire nincs garancia.

Azért nehéz számomra kialakítani egy jó kapcsolatot, mert sokszor csalódtam, az őszinte érzéseket már nehezen vállalom. Ha jött az érzés, akkor nem gondolkodtam, belementem. Próbálok nyitott lenni még mindig, aztán meglátjuk mit hoz az élet. Sokan azért boldogulnak, mert vesznek egy mély lélegzetet és agyból csinálják a párkapcsolatot, én erre képtelen lennék, nekem a szív kell, szív nélkül nem megy, az érzéseket pedig nem lehet akarni. Tudom ez veszélyes játék… Fájni fog? Vállalom. Rosszul jövök ki? Jöjjek ki rosszul. Életem végéig bánni fogom ha nem megyek bele. Gyakran túlgondolkodjuk a dolgokat és azért nem megyünk előre a kacsolatokban. A mai világban egy rossz házasságban nem érdemes benne maradni, már rég más világot élünk. Nem szabad lenyelni és tűrni. Ha van szeretet, akkor játszuk végig az utolsó szóig, de ahhoz az igazi kell, csak az igazi!”

/Agatha Seymour/