Mi nők gyakan elfeledkezünk arról, hogy mennyire értékesek vagyunk. Tesszük a dolgunkat, állandóan ott dolgozik bennünk a megfelelés, aztán az elismerés (amit annyira várunk) olyan ritkán érkezik úgy és olyan formában, ahogy szeretnénk – ha egyáltalán megérkezik valaha...

 

Gyakran látom a körülöttem élő nőkön (de természetesen rám is nagyon sokáig jellemző volt), hogy megszállottként küzdenek ezért a bizonyos elismerésért, mindent megtesznek, hogy megfeleljenek az elvárásoknak. Nem is tudom elmondani hányszor láttam már önmagamat és ismerőseimet abban a helyzetben, hogy rohannak, ügyintéznek, meg mit tudom én mit csinálnak kutyafuttában, hogy otthon ne legyen gond, hogy minden perccel el tudjanak számolni a párjuknak. Össze számolni sem tudom, hányszor és milyen őrült konfliktusokba keveredtem, mikor valamit nem jól végeztem, nem értem oda, nem hoztam el, szóval nem teljesítettem az éppen “aktuális férfi” elvárásait.

Rendszeresen elcsodálkozom azon is, hogy mi nők mennyire tudunk rettegni attól, hogy mi lesz otthon, ha nem csinálunk valamit jól, vagy inkább megfelelően. Hogy hányszor tördeltem a kezeimet én magam is izgalmamban, hogy ne azzal keljen szembesülnöm, hogy már megint rosszul végeztem a dolgom.  Bizony, bizony izgulunk és félünk, holott a Világ nem annyira ilyesztő, hogy a Nőnek félve keljen hazamenni és a számonkéréstől rettegni.

 

szomorusag

 

Ma már egészen másképp kezelem ezeket a helyzeteket. Hosszú és rögös volt az idáig vezető út, de csak elértem, hogy kiegyensúlyozott házasságban és szabadságban éljek. Nem azt mondom, hogy nem tesz fel a férjem számonkérő kérdéseket, hanem azt, hogy nincsenek ebből számomra kellemetlen, feszültséget jelentő pillanatok, mivel nem akarok megfelelni az elvárásainak, és senki más elvárásainak sem. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy nem takarítok, nem mosok vagy nem végzek el bármilyen munkát, ami alapvetően a nő dolga. Szó sincs ilyesmiről, imádok Nőnek lenni! De felnőtt nőnek szeretek lenni, ugyanis az vagyok. A felnőtt lét pedig azt jelenti, hogy egyenrangú vagyok minden felnőtt emberrel, férfival és nővel egyaránt.

Nem keresek mentséget, ha jön a hideg front, esetleg fáj a fejem és otthon türelmetlen vagyok. Ha ebből konfliktus adódik – mármint a férjem felháborodik – nem érzem azt, hogy mentegetni kell magamat, esetleg elnézést kell kérnem érte. Felnőtt nő vagyok, ember vagyok, hibázok, tökéletlen vagyok és mindezt megengedem magamnak, DE a másiknak is! Ha hülye vagyok, hát hülye vagyok, sajnos el kell viselni (Isten bizony, nekem a legnehezebb), de cserébe én is elviselem a férjem hülyeségeit.

Rendre elcsodálkozom, hogy a férfiaknak (legalábbis azoknak, akikkel nekem volt dolgom) sosem okozott problémát, hogy saját hülyeségeiket ki és megéljék. Sosem mentegetőztek miatta, teljesen természetesnek vették és azt is, hogy a másik fél ezt soha, semmilyen módon nem kéri számon rajtuk.

Mi nők feledkezünk el arról, hogy értékesek vagyunk, hogy jogunkban áll megélni önmagunkat.

Mindenkinek jogában áll felnőtt emberként, nőként közlekedni a világban, boldognak lenni és “szeretve lenni” úgy, ahogy neki jó.  De felértékelni is mindenki csak maga tudja önmagát. Amíg nem tudjuk elfogadni, hogy tökéletlenek vagyunk és értékesek egyszerre - és ez bizony nagyon rendben van!!!- addig mindig meg akarunk felelni és sosem leszünk rá képesek, pedig nincs annál nagyobb boldogság, mikor szabadnak érzi magát az ember és az lehet, aki.

 

Írta: Agatha Seymour