Húszévesen még azt gondoltuk nagy mellénnyel, hogy az öregedés természetes, normális folyamat, és megmosolyogtuk azokat, akik minden erejüket megfeszítve próbáltak fiatalok maradni – vagy legalább az ifjúság látszatát megőrizni. Az agyonplasztikázott sztárokat meg egyenesen lenéztük: hát így néz ki egy hetvenéves?! Miért nem vállalja a korát méltósággal?

 

Aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már nem azért festjük a hajunkat, hogy új, trendi színeket próbáljunk ki, (már pontosan tudjuk, hogy mi áll jól), hanem hogy eltüntessük az ősz hajszálakat, és gondos alapozás, smink nélkül már nem szívesen megyünk az emberek közé. Persze azt mondjuk, azért, hogy szebbek legyünk. És nagyon nehéz bevallani, hogy anélkül bizony már nem vagyunk elég szépek. Vajon ez ugyanaz az út, amin az agyonplasztikázott sztárok is elindultak? Hol a határ? A botox még belefér, a szike már nem? Alighanem az ezzel kapcsolatos véleményünk a korunk előrehaladtával változik, mondhatni, folyamatosan enyhül.

 

„Valamikor, még tizenéves koromban, egyszer megláttam a barátnőm mindig világszép anyukáját reggel fölkelni az ágyból. Ijesztő volt. A mindig rendezett frizura most tollként meredezett összevissza a fején, az arca sápadt volt, a bőre petyhüdt, a szeme beesett, a lába visszeres. Bement a fürdőszobába, majd fél óra múlva kijött ugyanolyan ápoltan, frissen és világszépen, mint mindig. Döbbenetes, és maradandó élmény volt. Akkor jöttem rá, hogy mit tesz az, ha az ember „megcsinálja” magát” – mesél gyerekkori élményéről Emese, aki a harmincas évei közepén jár, és mindig magas sarkú cipőben és gondosan kisminkelve jelenik meg.

 

Valójában a kozmetikai és szépségipar csak egy egészen kicsit ad hozzá a fiatalságbizniszhez. A fiatalságkultusz igazi letéteményese az orvostudomány. Száz évvel ezelőtt egy negyvenéves ember már vénnek számított. Nyilván akkoriban jobban kopott a test, hiszen nem volt mindenre gép, többet kellett dolgozni, de nem voltak például fogmegtartó kezelések sem, így nagyon kevés embernek volt ép a fogazta. Most egy negyvenéves még alig középkorúnak számít, a foghíjat pedig csak a tényleg nagyon idős embereknél tolerálja a társadalom – hiszen van rá megoldás.

 

oregedesSzáz évvel ezelőtt nem volt hyaluronsavas arckrém sem, így egy negyvenéves nő bőre bizony ráncos volt. Ma pedig már lassan a hatvanasaké sem. Kétszáz éve egy ötvenéves ember már aggastyán volt, aki naphosszat ült a kemence mellett szótlanul – nyilván, mert nem látott semmit. Egy mai ötvenes elfárad a közeli optikushoz, egy óra múlva kész a tökéletes szemüveg, és irány a teniszpálya! Ezek ma már annyira megától értetődő dolgok, hogy bele se gondolunk, hogy a jó fogorvosunk, optikusunk, nőgyógyászunk nélkül milyen lenne az életminőségünk. Vajon miért van az, hogy egy fogászati implantátumot a világ legtermészetesebb dolgának gondolunk, míg egy szilikon mellimplantátumot már máshogy, erkölcsileg ítélünk meg? És abba belegondoltak már, hogy Carrie Bradshaw a Szex és New Yorkban még mindig ott tart, hogy nem tudja eldönteni, egyáltalán elkötelezze-e magát, holott már jócskán ötven felett jár?

 

Írta: Borsos Bori