Reggeli ébredéseink hangulata nagymértékben befolyásolja napjainkat. Valami ilyesmit rebesgettek eleink. Mert nem mindegy, hogy milyen a kezdet. Vagy mégis?

Érdekes metamorfózison megyek át mostanában. Pontosabban, valami figyelemreméltó furcsaság történt velem: két–három napja, egészen meglepő módon magamtól ébredek, szinte csicseregve és természetesen nem a kisméretű „nőknek  dizájnolt” mobilom érces hangjára.

Nem tudom mások, hogy vannak ezzel, de én mindig mellényúlok a csengőhang kiválasztásánál. Hosszas tépelődés után kiválasztok egy fülbemászó dallamot. A reggeli ébresztésnél, azonnal kiderül, hogy kellemetlen, ráadásul vinnyogó hangra esett ismét a választásom. Való igaz, álomtól elbódult elmém nem sok mindent képes befogadni a hajnali órákban. Mondhatni semmit. „Üresjárat, méregerős kávé.” Ez nálam az ébredés utáni természetes állapot. Az üresjárat nálam egy egészen prózai dolgot jelent: nézek ki a fejemből és iszogatom a reggeli első számú koffein–adagomat. Visszakanyarodva az ominózus reggelhez: egy tökéletes kezdés feltételezi a tovább majdnem tökéletes folytatást. Gondoltam naivan.

Kinéztem az ablakon és következhetett az ég–mustra: mosolyogva, enyelgett velem a Nap. Hangulatomhoz öltöztem: top, szűk szoknya, tűsarkú (csak kezdőknek változatban) leheletnyi smink.

 

miniszoknya

 

Ahogy elindultam az őstermészet duzzogóra fogta. Beborult és szürke felhők kergetőztek morcosan. Pillanatok alatt sírni kezdett az ég, hatalmas esőcseppek kopogtattak a szélvédőmön. Motoszkált a fejembe, hogy bárcsak egy fránya kardigánt vagy pulcsit felejtettem volna az autómba, de előző nap gondosan kipakoltam minden felesleges ketyerét, szemetet és ruhadarabot, amiket tulajdonképpen hetekig autóztattam.

Sebaj, leparkoltam és elhatároztam, hogy felveszem a kesztyűt természet anyával. Erre mit ad isten, optimizmus görbém meredeken zuhanni kezdett.

Ahogy kivergődtem az autómból, egy csomó hasznos és haszontalan dolgot próbáltam kézbevenni, illetve kézbe tartani. Az első lépésnél a mobilom egy latyakos, sártól duzzadó tócsában landolt. Kihalásztam a „kicsikét” és félig maszatos kezemmel egy papír-zsebkendőt próbáltam elővarázsolni méretes női táskámból, ami főleg raktárként üzemel. A „biztos szükségem lesz dolgok” tárháza. No de sebaj, Az élet megy tovább. Én is ezt tettem.

Egy közeli bankba mentem, ahol újra rám tört a kutatási vágy. Az a csupasz igazság, hogy valamilyen megmagyarázatlan oknál fogva folyton keresgélek hol ezt, hol azt. Ilyenkor úgy vonulok az utcán, egyik kezem a táskámba kurkál, miközben próbálok haladni is. A zsebkendő hajsza után, most a személyigazolványomon volt a sor.

Homlokomat ráncolva, baljós előérzet gyötört. A pénztárhoz érve éreztem, hogy valaki stíröl. Az emberlánya általában megérzi az ilyet. Lassan, komótosan felemeltem elázott, kócos fejem és mintegy varázsütésre megtaláltam a fránya irattárcámat egy tartalék női betét alatt lapult, sunyin. Becses személyemet egy mások által is daliásnak tartott fickó vette górcső alá, aki frissen vasalt ingben feszített és tempósan közeledett felém. Leesett a tantusz, felismertem a fiókigazgatót Tulajdonképpen prózai oka volt a közeledésének: szigorúan üzleti. Ahogy „Humphry Bogartféle” talányos mosolyával megcélzott, kutató kezem megrándult és az agyonreklámozott, médiasztárok által is használt női betét az elegáns, mű-márvány padlóra ugrott. Éppen a modern Dávid előtte. „Te Atyaisten, de béna vagyok.” – habogtam. Fel sem mertem nézni.

Profi táncosokat is lepipáló hirtelen mozdulattal lehajoltam és diszkréten visszatuszkoltam a táskámba. Enyhén szólva is leforrázva éreztem magam.

Dávid- szobor rá sem rántott, kedvesen bókolt mintha mi sem történt volna. Egy másodperc töredékéig ízig-vérig nőnek éreztem magam. Ahogy elintéztem az elintéznivalóimat újra kétségek, és sötét felhők gyötörtek.

„Mi jöhet még?” – szögeztem a mellemnek a kérdést. A folytatás ennek ellenére majdnem döccenőktől mentes volt. A kora délutáni csúcsban eszembe villant, hogy elfelejtettem húst venni a hétvégére betervezett és állandóan halogatott sütögetéshez. Egy közeli, békebeli húsboltot céloztam meg. Szeretem a pácolt, füstölt, nyers húsok illatát, ínycsiklandózóan ingerlik a méregtelenítő teáktól, sikeres és sikertelen fogyókúráktól sanyargatott testemet. Olyan, mint valami tiltott paradicsom, beszippantom az illatokat és jóllakom tőlük.

A boltba való belépésem előtt előástam pénztárcámat, táskámat az autóba hagytam így akartam megakadályozni, hogy személyes dolgaim ne kerüljenek a gravitációval komoly kapcsolatba. A pénztárnál konstatáltam, hogy a pénztárcám üres. Bevillant, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva a kedvenc és sokat emlegetett táskám titkos rekeszébe dugtam a készpénzt. Bárgyú vigyorral az arcomon elnézést kértem a pénztárban trónoló matrónától (egy ilyen régi-vágású boltban kötelező tartozék), ő együtt érzően átnézett felettem és a következő vevőre fókuszált.

Gyors futam következett. Kirohantam a parkolóba, kivettem a pénzt a táskámból, szembefutottam a főnökömmel, sután köszöntöttem, szemem sarkából láttam megrökönyödött tekintetét és leizzadva, és továbbra is csapzottan újfent beléptem a boltba. A pénztáros néni végigmért, megértően bólogatott és soron kívül átadta a zvekkert.

A reggeli eset után, most már kevésbé érzékenyen érintett a dolog. Megedződtem.  Haza fele menet némi letargia próbált leteríteni. Bevillant az ellenszer: turkálás, de ezúttal nem a táskámba, hanem a sarki Használt Ruhák Boltjába. A múlt héten is egy csupa csipke férfivadító baby-dollra akadtam. Hordani ugyan még nem hordtam zsákmányomat, szekrényem mélyén várja a megfelelő pillanatot.

Ahogy beléptem a márkás, kopott és alig használt ruhák birodalmába, úrrá lett rajtam a vadászösztön. Furakodtam, mustráltam, méricskéltem, míg ráakadtam egy selyem stólára (valaki cigivel kiégette, majd anyukém bestoppolja), egy vastag, kötött, ezüst szálakkal átszőtt pulcsira (lesz még tél, gondoltam) és egy igazán nőies fűzőre, amibe előbb utóbb belefogyok. Mámorosan fizettem és végre haza fele indultam. „Ezek a csodálatos hétköznapok! „– buggyant ki belőlem.

A szürke perceket érdemes csipkébe bugyolálni.  Higgyenek nekem, megéri.

Írta: Wéber Andrea