Az utóbbi időben panaszkodtam néhány hozzám közel álló embernek, hogy mostanság kevésbé érzem nőnek magam... Mind kinevettek, én azonban ragaszkodtam ahhoz, hogy a kisugárzásom mintha nem lenne a régi, és mivel én a tettek embere vagyok, azonnal el is döntöttem, hogy ezen az érzésen változtatok. De vajon mi teszi a nőt? - gondolkodtam el, és ez a kérdés bizony igazán aktuális így nőnap felé közeledve.

 

A flanc és a glanc

A „visszanőesítést” a külsőmmel kezdtem, olyan egyszerű taktikával, hogy félretettem a kényelmes és nem túl feltűnő, munkahelyre használt ruhákat, és a másnapi szerelésem összeállításához hosszabb ideig tanakodtam a ruhásszekrény előtt, a szokásosnál szexibb szerelést válogatva. Kilakkoztam a körmöm, és – mivel Coco Chanel szerint az a nő, aki nem használ parfümöt, sok sikerre ne számítson – kölcsönöztem magamnak egy kis illatot is. Vagyis elővettem azokat az utóbbi időben elhanyagolt trükköket, amik szerintem hozzátartoznak a vonzó nőhöz.

 

Némileg tehát kiglancoltam magam, és közben eltöprengtem azon, hogy akárki akármit mond a külcsínről és a belbecsről, a nő megjelenése magában hordozza a nő esszenciáját. A nő nyilván nem a körömlakktól lesz nő, inkább attól, hogy foglalkozik magával, ápolja magát, és ettől úgy érzi, hölggyé avanzsált, aki vonzó a saját és a világ szemében. Hogy kiben mi hozza létre ezt az érzést: hogy gondosan szedi a szemöldökét, gyűrűt hord vagy kizárólag francia szappant használ – teljesen mindegy. Tény, hogy az a bizonyos szlogen valami nagyon mélyre tapintott rá: „megérdemlem, hogy nőnek érezzem magam”.

 

no_a_furdoban

 

Inspiráció és intuíció

Eltöprengtem azon is, melyek azok az érzelmi, érzésbeli minőségek, amikről úgy érzem, sajátosan a nőiességemet képviselik bennem. Nem vagyok álszerény, értékelem, ha elismerő mosolyt küldenek felém a férfiak... Eszembe jutott, hogy – mintegy női létem melléktermékeként – hány esetben váltam múzsává, inspiráltam arra egy férfit mintegy véletlenül, hogy létrehozzon valamit, vagy kihozzon többet magából azért, hogy imponáljon nekem. Más kérdés, hogy az imponálás lenyűgözött vagy sem, de mindig örültem, ha valaki jobban ki tudott bontakozni, amikor kapcsolatba került velem. Hasonlóan ahhoz, ahogy a szobanövényeimet nevelem: öntözöm, figyelem őket, és van abban valami szívmelengető, amikor hoznak egy különösen szép hajtást, egy remekbe szabott levelet.

 

inspiralas

 

Az érzéseim is sajátosan „női” érzések. Nem mintha a férfiak nem éreznének, viszont arról talán kevesebbet tudnak, milyen, amikor a hangulatok, érzések átsöpörnek az emberen, pardon, a nőn. Az érzések azonban nem elsősorban kontrollálhatatlan érzelmekként foghatók fel, sokkal inkább kommunikációs csatornát jelentenek. Az érzések gyakran öltik megérzések formáját: a nők hamarabb leveszik a metakommunikációs jelzéseket, tudattalanul is ügyesen ráéreznek emberek közötti viszonyokra. Egy újdonsült anya egészen szoros érzelmi kapcsolatot, szimbiózist alakít ki csecsemőjével, értelmezi jelzéseit, szavak nélkül is válaszol szükségleteire. A nők fejlett érzelmi és szociális intelligenciáját az evolúció alakította ki: míg a férfiak vadásztak, addig a nők „menedzselték” a ház apraját-nagyját.

 

Táplálni és életet adni

C. G. Jung svájci analitikus szerint mindannyiunkban élnek ősképek, kollektív képzetek, például a női és a férfi minőségről, de ilyen mindenkiben lakozó ősképnek tekinthető személyiségünknek az a része, amivel nem szeretnénk szembesülni, sötét oldalunk, az árnyék. Egy további őskép az úgynevezett Magna Mater, a Nagy Anya.

 

A Nagy Anyát különböző nevek alatt istennőként imádták a prehisztorikus időkben az ásóbotos földművelő társadalmakban; akkoriban nem egy kitüntetett Isten, hanem egy kitüntetett Istennő volt a spiritualitás fő letéteményese. A Nagy Anya megjelenítette a női életút szakaszait, a szűz lányt, az anyát és a bölcs asszonyt, magában foglalta a nőiség életet adó minőségeit, a táplálást, és ő „patronálta” a földművelést is. Azokon a vidékeken, ahol az évszakok változása határozza meg a földművelés ritmusát, a kikelő, majd elhulló, elfonnyadó természetet a nő havi ciklusával állították párhuzamba, a  termést hozó növényt pedig a női termékenységgel.

 

A női lét nemcsak emberi létezés, hanem a természetbe ágyazott, annak körforgását reprodukáló tapasztalás. Ahogy egy nő megroggyan, majd felserken a menstruációja idején, ugyanúgy zajlik évről évre, ciklikusan a kikelet és az őszbe fordulás; amikor egy nő gyermeket hoz a világra, akkor életet ad, ahogy az élet is új formát ölt, új mag szökken szárba. A nő ezer apró rítusban táplál és teremt maga körül életet: süteményt süt, gondozza házát, érzelmileg támogat, a bennünk lakó Nagy Anya útmutatásai szerint. Nőnek lenni számomra nem elsősorban biológia, inkább egy sajátos életminőség.

 Szabó Elvira