Minden nő több lábon áll, mert a szerepeink ezt kívánják meg tőlünk, de mi történik, ha a határok elmosódnak, s a magunkra húzott, vagy éppen a ránk erőltetett karakter elnyomása miatt elveszítjük a főszerepet, ha megszűnünk nőnek lenni?


Lehetetlen? Nem az, mert ha szembetalálkozunk egy, még a belsőből áradó személyiségnél, és a zsigerekből sugárzó nőiességnél is nagyobb erővel, a súlyos betegséggel és a fogyatékossággal, akkor megtörténhet, velem megtörtént.

Mondhatni én is több színen játszottam, mikor rám rontott, s azt is meg merném kockáztatni, hogy már egészen jól helytálltam minden szerepemben, kezdtem belejönni, aztán hirtelen már csak kapálózni volt erőm, a fuldoklás szorítása nem engedett a torkomon. Az idő múlásával, míg a betegség elnyomása alatt éltem, már csak az erősebb jellemek törhettek felszínre. Az anya, aki küzdött az életért, s a feleség, aki sokszor kétségbeesetten kapaszkodott a férjébe a megoldásért, valamint a gyermek, aki néha már-már feladva hajtotta búsan, megtépázott fejét anyja ölébe. Hol volt akkor a nő? Ugyan már! Esélye sem volt a fennmaradásra.

lany456Évekkel ezelőtt kezdődött, amikor tanultam nőnek lenni, mert tanulni kell, erre nem elég születni. Kis kamaszként eltérően a többségtől, én nem voltam nyakigláb, nekem nem lógtak össze-vissza a végtagjaim a hirtelen növés miatt, nekem nem volt bájos arcocskám, amit cibálni lehetett volna két ujj közé csíptetve, nem volt szépen domborodó pólóm. Csak egy egyszerű, szőke hajú, alacsony és vékony, rosszul öltözött, de leginkább jelentéktelen lány voltam, érzéseim szerint legalább is, s ezt elfogulatlanul a mai napig nem tudnám felülbírálni. Sok pofont osztottak nekem akkoriban, a sors és a jól ismert, kegyetlen gyerekcsínyek karöltve játszottak az érzéseimmel, elfojtva ezzel az önértékelésem fejlődésének csíráit, még éppen időben ahhoz, hogy alacsony önbecsüléssel kezdhessem meg a középiskolai tanulmányaimat, ahol pedig a szerelmi csalódásaim juttatták gyakran eszembe, hogy valószínűleg igazságtalanság ért minden nőnemű társamat, amikor nem férfinak született.

Tény azonban, hogy ösztönös vonzódásom a széphez és a jóhoz, valamint istenadta tehetségem az eszem nyújtotta előnyök kihasználásához, kikupált annyira, hogy megtaláljam a helyem - hol helyesen, hol kevésbé helyesen- ebben a kegyetlen világban, a női nem zárt ketrecében. Felvértezve magam a „gyengébb” nem, alapvető tulajdonságaival, bájjal, szenvedéllyel, szeretettel, ösztönösséggel, kitartással, becsvággyal, kacérsággal és hiúsággal, elindultam az utamon. Élveztem, hogy nő vagyok, felfedeztem és levadásztam a prédát. A felszín persze mindig mást mutatott, mint ami valójában a mélységeimben megbújt, az örök bizonytalanság önmagamban és az önértékelési zavaraim gyakran gúzsba kötöttek, vagy taszítottak olyan helyzetekbe, ahol hibát hibára halmozhattam, és halmoztam is.

Aztán jött, hogy megmentsen a nagy szerelem, és azért, hogy végre boldog nő legyek. Hamarosan összeköltöztünk, s így éltünk kettecskén nyughatatlan ifjú éveket. Majd, velem is megtörtént, ami ilyenkor meg kell, hogy történjen a fiatal nőkkel, hirtelen azt éreztem, férjhez kell mennem. Ma már tényleg nem értem, honnan ez a vágy, hová, ez a sietség, mit számít a papír és az eskü? Nem elég az ígéret és a szó, hogy mellettünk maradnak? Mivel az én őrületem ideje eljött, s mivel Ő ügyesen vette az akadályokat, szépen, bár kissé sután, de megkérte a kezem, s másfél éves jegyesség után, öt éves kapcsolatunkat, július ötödik napján hivatalossá tettük. Hogy várhattunk volna-e még, nem kérdéses, de a lényegen az idő nem változtat: szükségem volt rá és a szerelmére, hogy az a nő legyek, aki lettem, fontos fűszere volt az életemnek, a kinyílásomnak nélkülözhetetlen hozzávalója. Kitartó szónoklatainak hála, csökkent a kisebbségi komplexusaimnak száma és mértéke, önértékelési zavaraim kitisztultak, de a legmeghatározóbb az volt, hogy előcsalogatta a mélyre elásott humorérzékemet és életvidámságomat, sokszor elérte, hogy ragyogjak.

Biológiai órám ketyegése jelezte, hogy elkészült a mű, készen álltam, mint nő, az anyaságra is, s úgy éreztem ez a csúcs ebben a műfajban. Volt hozzá egy jóravaló férjem, egy hol jobban, hol rosszabbul működő házasságom vele, egy borzasztó ingatag lábakon álló munkahelyem, és egy jól szabott albérletem. Tökéletes volt az összhang ahhoz, hogy a kislányom bevackolja magát a pocakomba. Soha addig nem éreztem magam ilyen teljesnek, nem találtam még ennyire magamra, s ahogy ez megtörtént, az életem darabjai is egy egésszé igyekeztek összeállni. Életemben először szépnek éreztem magam, s jónak, úgy ahogy voltam.

Hát ilyen idilli helyzetbe rondított bele egy baleset, amely szülés közben rontott rám, s vált belőle egy másfél éves küzdelem az életért, vállvetve a halállal és a betegséggel, s vált belőle egy nyolc órás műtét, egy szervátültetés és egy életre szóló, maradandó egészségkárosodás.

Miért nő, egy nő? A teste miatt? Mert ha igen, akkor rögtön feladom az igyekezetet, hogy az maradjak. Érdekes, míg a fájdalom és a kínok, valamint a kilátástalan esély az életre, és egy gyomorszonda uralta a mindennapjaimat, hegek tarkítottak kívül-belül, eszembe sem nagyon jutott a nőiességem. A testem próbálta összeszedni magából azt, ami megmaradt, fenntartani a létét és táplálni a gyermekemet. De mint nő, kevésbé fontos szerepet töltött be azokban a hónapokban, s annak, hogy ez csak ritkán foglalkoztatott, az lehetett az oka, hogy sosem tekintettünk végleges megoldásként a szondára és a testem állapotára, csak egy állapot volt, egy állomás, amelyen hosszas várakozásra kényszerültünk, mert lerobbant a mozdony, és leszakadt az összes létező villanyvezeték is ugyanabban az időben.

Amikor megérkezett a cseremozdony, nehezen lehetett csatlakoztatni a szerelvényhez, de sikerült, s hogy ezt túléljem, sokáig altatásban tartottak. A változás viszont, amely a testemen végbement, kétségbeejtő volt, az első pillanatokban és később, az első hónapokban is sokkolt a látvány. Emlékezetes a perc, amikor először volt erőm és lehetőségem a külsőmre figyelni, hiszen ez azt jelentette, hogy az életveszélyen túl vagyok. Csipogó műszerek között feküdtem, csövek lógtak még ki a testemből, képtelen voltam megmozdítani a lábam, csüggedten lógott a hús a csontjaimon, ernyedten ereszkedett alá rajta a bőr, amikor megpillantottam az EKG tappancsait tartó melleim maradványát. Muszáj volt sírnom, de csak halkan, hisz annyit nem értek ezek a mellek, hogy zokogásban törjek ki, energiafecsérlés lett volna. Először szembesültem a nőiességem egyik legszembetűnőbb jegyének szomorú végével, élettelenül lógott le a bordáim mentén, egy csepp zsír sem maradt benne, mindre szüksége volt a testemnek. Később otthon, már csak okoskodó bólogatások közepette nyugtáztam, hogy majd’ három mérettel kisebb melltartóra van szükség a dombocskák megtartásához.

A nyakam bal oldalát végigszántó tizenkét centiméteres heg soha nem zavart, már kezdettől fogva egyfajta vagányságot költöztetett belém, mindig arra gondoltam, hogy olyan érzetet kelthet, mintha valami sebhelyes arcú „nehézfiú” lettem volna egyszer. A hasamat beborító vágások és a csövek helyeit mutató kör alakú sebhelyek, viszont ismét a nőiességembe taposnak, bizonyára egyszer régen ez a terület egy szexepilem lehetett. Elfogadni magam a jobb napokon 46 kilósnak, a nehezebb napokon hárommal kevesebbnek, kihívás. Nőnek érezni magam a bőrömben, majdhogynem lehetetlen küldetés, hiszen fenékhez és mellhez, combokhoz és egyáltalán alakhoz, zsírpárnákra van szükség.

Hosszú hónapok teltek el az utolsó műtétem óta, s nem az volt a fő feladatom, hogy megtaláljam önmagamban újra a nőt, hanem az életben maradás mellett és a rosszullétek ellen, a szabadságomért és az anyaságomért küzdöttem, mégis szép lassan, és észrevétlenül visszatértek azok, a mindannyiunk által jól ismert tulajdonságok. Itt van újra a báj, a szenvedély, bennem él a hiúság és néhol felbukkan a bujaság is. Magam is meglepődve vettem észre, hogy a nőiesség nem halt ki, szunnyadt csak bennem, s képes új lángra kapni a szikra. Büszkeséggel tölt el a férjem szemében megvillanó csintalan, elismerésről árulkodó öröm, amikor rám néz. Legmerészebb pillanataimban szerencsének érzem, hogy háttérbe szorult a testem, mert így volt igazán esélye kinyílni és kibontakozni a lelkemnek, így vált számomra is széppé és jóvá a bensőm, így érzem magam teljesnek, s ami a legfontosabb, most már így, én is szeretem önmagam.

Nehéz út van mögöttem, s egyértelműen rögös előttem, de tisztán látom a célt, ahogy nővé válok újra, és az maradok. De ezúttal igazán.

 

Beküldte: Makai Bogi