A következő (fiktívnek mondható) történettel nem célom bírálni, vagy elítélni a szereplőket. Mindössze a figyelmet szeretném felhívni két olyan fontos dologra, amely a gyermekek személyiségfejlődésében kulcsszerepet játszik.

Jelen történetben nem a tényként leírt információk az érdekesek, hiszen nem is tudhatom bizonyosan, hogy valójában úgy van-e minden, ahogyan gondoltam. Azonban a szinte kézzel foghatóvá váló érzések tekintetében biztosan nem tévedek.

 

A napokban a vonaton egy kis családra lettem figyelmes. Egy elvált apuka utazott a 4-5 éves kislányával, és éppen csak iskolás, 6-7 éves kisfiával. A kisfiú körme koszos volt, a kislányon pedig nem volt harisnya a nadrág alatt, amit nehezményezett az apuka. A kislány sálját kiégették, egy lyuk éktelenkedett rajta. Az apuka gyakori szájra puszit váltott a kislánnyal, és néha a kisfiúval is.

Mély együttérzést váltott ki belőlem, hogy a kisfiú bármivel is próbálkozott, nem kapta meg az apja figyelmét. Próbált megjegyzéseket tenni a vonat ablaka előtt elsuhanó fákra. Igyekezett meghökkentő dicsekvéssel felkelteni a férfi figyelmét, sőt többször azt imitálta, mintha beleboxolna a felnőtt arcába. Fájóan erős volt az, amit a gyermek szemében láttam, hiába igyekezett, próbálkozott, az apa szinte nem is reagált. Az esetek többségében rá sem nézett, csak a kislányt tüntette ki a figyelmével, és ha néha mégis felvette a szemkontaktust a fiával, a hallottakra egyáltalán nem reagált.

 

Miért írom le ezt a számomra megrázó történetet? Mert láttam magam előtt a kisfiút pár év elteltével, és két nagyon fontos dolgot gondolok vele kapcsolatban.

elhanyagolt_gyerekA kisebbik baj, hogy amikor a kisfiú figyelemfelkeltésként a határait próbálgatta (hiszen a büntető figyelem is jobb a gyermekeknek a semminél), olyan dologról hencegett, amit neki még nem lenne szabad megtapasztalnia a kora szerint, illetve amikor fizikai agressziót imitált az apja felé, akkor nem kapta meg azt a biztonságot jelentő keretet, amivel az apja a tudtára adta volna, hogy ez a dolog túlmegy a határon.

Főként az apa a tekintélyszemély a családokban, de ha nincs jelen az apa a gyermek életében, akkor az anyának még inkább érdemes igyekeznie, pótolni őt. A gyermek számára biztonságot jelent, hogy rábízhatja magát a szülőre: a szülő tudja, hogy mit szabad és mit nem, és következetesen jelzi is azt a gyermek felé. Ezáltal felkészíti az életre is, hiszen ha valaki elkényeztetetten, határokat nem ismerve kerül ki az életbe, iskolába, munkába, emberi és párkapcsolatokba, akkor komoly az esély arra vonatkozóan, hogy nem tudja megállni a helyét. Hiszen nem fogja érteni, hogy hirtelen miért is kell ennyi mindenhez alkalmazkodni? Ha a tanár, igazgató, főnök stb. (tekintélyszemély, akitől függ bizonyos értelemben) mondd valamit, akkor miért is kell úgy lennie? A határok nélkül felnövő gyermek könnyen megütheti a bokáját az élethelyzetekben.

Tehát a szülőnek feladata felkészíteni a gyermekét az életre, megszabni a megfelelő kereteket, és igyekezni betartatni a gyermekkel.

 

Ami viszont még ennél is fontosabb: a gyermek számára az odafigyelés, törődés, a szeretet nélkülözhetetlen! Úgy kell, mint a levegő, jobban, mint a sivatagban a víz! Hány gyermek élete kerül tévútra, ahogy cseperedik, mert a szülei nem szerették?

Nagyon sokat tehetünk a gyermekeinkért, azzal, hogy értékeljük őket, megtiszteljük őket, és legalábbis nagyon, de nagyon szeretjük őket, ezt ki is mutatva! A szeretetünk a legelemibb védőburok, amivel megvédhetjük őket a rossztól, a nehézségektől, a tévutaktól, és erőt adhatunk nekik, olyan erőt, amely később is vissza-vissza tud térni csupán az emlékekből is, akkor is, ha már fizikailag nem tudunk mellettük állni.

 

Írta: Csizmadia Dóra Dalma