A gyereknevelés átkozottul nehéz dolog, a szülő teszi a dolgát a legjobb szándéka és tudása szerint, ám csak valamikor húsz év múlva derül ki, hogy jól csinálta-e, vagy sem. Egészséges ember lett-e a gyerekéből, vagy problémákkal küzdő, szorongó felnőtt – amit persze tovább örökít a saját gyerekének, már amennyiben sikerült egyáltalán családot alapítania.

Márpedig a helyzet az, hogy ha egy felnőtt lelki problémákkal küzd, a pszichológusok rögtön a gyerekkorhoz nyúlnak vissza, ott kezdik keresni az okokat. Gyakorló szülők persze tudják, hogy mennyire könnyű hibázni, elrontani valamit, és legfeljebb csak reménykedhetünk, hogy a hibáink nem hagynak majd örök életre szóló sebet a gyerek lelkén.

De mi van, ha mégis? És máris ott vagyunk a jól ismert „szaranya” érzésnél. Mi tehetünk mindenről, mi vagyunk a felelősek a gyerekünk lelkéért, de senki nem mondja meg, hogy hogyan kell jól nevelni. Vagy, ami még rosszabb, rajtunk kívül mindenki tudja, de persze mindenki mást mond. A legrosszabb pedig, amikor pontosan tudjuk, hogy mit, hogyan kellene csinálni, de valahogy mégsem sikerül.

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha a gyereknevelés is olyan lenne, mint egy számítógépes játék: minden akcióra rögtön ott van a visszajelzés, az eredmény, a játékosok rögtön tudják, hogy jó irányba mennek-e, vagy sem. De hát sajnos az élet nem ilyen, ezért kénytelenek vagyunk bízni magunkban, és jó példát mutatni.

csaladi eletAz otthon látott jó példa azért olyan nagyon fontos, mert a gyerek - mivel még csak azzal találkozott, semmi mással - így azt tekinti etalonnak. Nincs mese, amit a szülői házban lát, számára az a valóság, az az élet, az igazodási pont, az abszolút igazság. Sőt, kamuzni sem nagyon lehet, ha a szülő mást mond, és másképp viselkedik, nyilván a viselkedést fogja utánozni a gyerek, nem is tud másképp cselekedni. Annál fájóbb szembesülést pedig nehéz elképzelni, mint mikor a saját hazugságunkat látjuk viszont miniatűrben, és rájövünk, hogy egészen mást gondoltunk magunkról, mint amilyenek valójában vagyunk.

Persze azzal semmire sem megyünk, ha szülőként rossznak, vagy hibásnak érezzük magunkat, és bizonytalankodni sem szerencsés. Sőt, az a legrosszabb, mert akkor a gyerek sem érzi magát biztonságban. Elég, ha tudjuk: senkinek sem lehet célja, hogy ráhúzza a vizes lepedőt a szülőre, és bebizonyítsa, hogy az anya vagy apa inkompetens, és minden bajnak ő az okozója.

Mi pedig szülőként továbbra is csak annyit tehetünk, hogy a legjobb szándékunk és tudásunk szerint neveljük a gyerekünket, aztán majd húsz év múlva kiderül, hogy jól csináltuk-e, vagy sem. Talán akkor majd azt is megtudjuk, hogy mit és hol rontottunk el, bár kijavítani már úgysem tudjuk. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy nyugodtan dobjuk a gyeplőt a lovak közé, csak annyit, hogy nyugodjunk le, tökéletes szülő nincs, csak „elég jó szülők” vannak. 

A cikket támogatja: mokaland logo jo