Egy kiskutya nagyon sok mindenre képes gyermekünket megtanítani! 

 

De az én történetem még a kutyám előtt kezdődött. 13 évesen törpepapagájunk volt. Kiraktuk egyszer a kertbe „napozni”, de a kalitka ajtaját nem csuktuk be elég jól, ezért elrepült. 15 évesen hörcsögöt kaptunk, sajnos nem sokáig élt. 16 évesen halam volt, gondoltam most jöjjön egy nyugisabb állat. De mikor külföldről hazaköltöztünk, elengedtem egy helyi patakba, de felfordult hassal ért a vízfelszínére. Kiderült, hogy tengeri hal és nem bírta az édesvizet. 18 évesen kaptam a barátaimtól egy csincsillát, nagyon sokat hangoskodott éjjel, ezért kiraktam a szüleim hálószobája elé. Ezt nem nézték jó szemmel, a csincsilla visszakerült az állatkereskedésbe.

 

Gondoltam, hogy ez igazából mind azért van, mert én világéletemben kutyát szerettem volna. 20 évesen az interneten találtam egy menhelyi kutyát. Még nagyon picike volt. Szüleim nem egyeztek bele, hogy hazahozzam, ezért kénytelen voltam 2 hónapos külföldi kintlétük alatt beszerezni.

 

Valójában itt kezdődik a történet. Ha valaki előre figyelmeztetett volna, hogy egy kutya ennyi gond, biztos nem hittem volna neki!

kiskutya

 

Naponta legalább 7 órát játszottam vele, de amikor nem aludt, akkor is kellett vele foglalkozni. Gondoltam ez csak még az elején lesz így, amíg kicsi. Minden reggel szünidőben is fél hétkor kellett kelnem, mert a kutya már ott rendetlenkedett.  Annyi játéka volt már, amennyi nekem sem volt gyerekkoromban, még az összes saját plüss állatainkat is odaadtam neki.

 

Aztán jött az eső és ezzel együtt a rengeteg gusztustalan meztelen csiga. Persze, hogy a kutyámnak meg kellett ennie egyet! Rohanás az állatorvoshoz. A kis megtakarított pénzem szinte mind Síbára ment: oltás, kutyaeledel (a junior persze még drágább), nyakörv, póráz stb. A szobatisztaság is probléma volt, akármennyi trükköt próbáltam bevetni - amiket különböző kutyás honlapokon olvastam  -, csak nem akarta kinn elvégezni a dolgát.

 

Három óránként találtam a házban egy kis meglepetést tőle. Amíg ébren volt, sosem lehetett egyedül hagyni! Ha egy kicsit pihenni akartam és kizártam a kertbe, akkor addig vinnyogott, amíg vissza nem engedtem. A másik nagy baj az volt, hogy folyton harapdált mindenkit. Azt élvezte, ha beleharaphatott az emberek bokájába. Ugatott, vinnyogott, megrágcsált mindent, ami csak a szájába fért, szóval mind fizikailag, mind lelkileg kikészített.

 

Elég deprimáló volt, hogy akármennyit foglalkoztam vele, csak nem láttam a javulás jeleit. Minden változás nélkül eltelt így két hónap, míg a szüleim haza nem jöttek. A kutyától majd’ elájultak és kijelentették, hogy „ez” márpedig nem marad itt. Könyörögtem - mégiscsak 20 éves vagyok -, de nem, nem és nem.

 

Végül egyik rokonunknak adtuk, utána napokig lelkibeteg voltam. Nem tudtam elhinni, hogy már nincs kutyám. Igaz, hogy nem volt épp a legjólneveltebb kutya, de nagyon megszerettem, hisz - mint egy kisbaba - állandó odafigyelést igényelt.

De az az öröm a szemében, amikor meglátott, pótolhatatlan érzés volt! Aki megtanított kitartónak, figyelmesnek, koránkelőnek lenni, akire még most is úgy gondolok, hogy az ÉN kutyám. Mert aki nagyon sok törődést igényel, azt egy idő után nagyon is megszeretjük…

 

Írta: Koller Eszter