Legyünk őszinték, van, amikor könnyebb odaültetni őket a képernyő elé... amikor esténként gondolkodni sincs erőnk, nemhogy foglalkozni velük. Pláne, amikor kérik, sőt, követelik, hadd nézhessék meg ezt vagy azt a mesét is, vagy csak még 15 perc a számítógépes játékkal. Szó sincs arról, hogy soron következő cikkünkben pálcát szándékoznánk törni szülő vagy gyerek felett, de álljunk meg egy szóra, és nézzünk utána, hogyan hat a gyermekekre a túl sok tévé előtt és digitális kütyü felett töltött idő.

kepernyo elott

1. Sérül a testélmény

Az egyik legalapvetőbb képesség, amit a gyerek első életéveiben elsajátít, a test mozgatása, testmozgások irányítása, illetve a mozgásokhoz és testtartásokhoz kötődő észlelések. A végtagok megfelelő használata, a biztos járás, azáltal alakul ki megfelelően, hogy a gyerekek folyamatosan használják e képességeket, gyakorolnak a testükkel. Aki túl sokat ül a képernyő előtt, nem fog ceruzát a kezébe rajzoláshoz, ehelyett csak a tablet ikonjait tologatja, annak a vizuális rendszere sok ingert kap ugyan, ám elmaradhat a fejlődésben a testtudata. Az iskolában, de már az óvodában is gondjai lehetnek például a testnevelés foglalkozásokon, nem megy majd a bukfenc vagy a fejlettebb mozgási és téri készségeket igénylő feladatok, az ujjai pedig nem akarnak majd engedelmeskedni írásgyakorlásnál; legfeljebb a hüvelykujj, hiszen azt használta sokat a szülő okostelefonján játszadozva.

A gyerekekben elképesztő mozgásigény él, rosszabb esetben csak szunnyad. Meg se kottyan nekik napi több órányi, lehetőleg a szabadban végzett ficánkolás, a barátokkal fogócskázás, mászókán kapaszkodás. A sok fizikai aktivitás nemcsak azt szolgálja, hogy csiszolják a testérzékelésüket, hanem hogy levezessék mindazt a stresszt, feszültséget, amivel nap, mint nap óhatatlanul találkoznak. A gyerekek számára – és nem csak nekik – nagy kihívás órákig egy helyben ülni és figyelni, miközben izmaikat nem használják: a fel nem használt energia bepang, és idegessé válnak. Ha az oktatási intézményekben töltött időt nem testmozgás, hanem további egy helyben ücsörgés követi, a következmények ingerlékenységben, alacsonyabb stressztűrésben fognak kicsúcsosodni.

2. Fantáziavilág helyett passzív befogadás

Óriási különbséget jelent a befogadás minőségében, amikor egy gyerek mesét néz, és amikor mesét olvas vagy olvasnak neki. A mesék hallgatása ugyanis igen aktív tevékenység, még ha eredménye nem is kézzel fogható: a gyerkőc az általa hallott történetet, a fekete betűkkel telenyomtatott lap tartalmát belső képekké alakítja át. Jancsi és Juliska kalandját hallgatva elképzeli a két főhőst, az ínycsiklandó mézeskalács házikót, talán maga előtt látja a mézeskalácsok díszítését is és a szájában érzi az ízüket, sőt, a vasorrú bába is megjelenik a lelki szemei előtt, amitől esetleg félősen ökölbe szorítja a kezét. Élénk fantáziatevékenységet folytat, amelynek során egyrészt megjelennek elméjében a fizikai tárgyaktól független képek, reprezentációk, másrészt a mesék és történetek érzelmi töltetét, a beléjük kódolt, feszültséget hordozó pszichés próbatételeket is feldolgozza, megemészti, integrálja.

Ha a gyermek Jancsi és Juliska elkószálását animációs filmen nézi, mindez a pszichés aktivitás elmarad. Nincs belső képalkotás és érzelmi feldolgozás, hiszen készen kapja a képet. Marad a passzív befogadás, no meg annak élménye, hogy az élet arról szól, ülünk a kanapén, és benyeljük, amit a képernyő sugároz. Kapunk valamit, és nincs lehetőségünk befolyásolni annak eredményét, hiszen a műsorok készen, kidolgozva érkeznek a dobozból. Ez pedig negatív irányba befolyásolja a gyerekek énhatékonyságát, aminek olyan inputokra lenne szüksége, hogy „kihívás előtt állok, és ezt aktív cselekvés útján sikeresen megoldom”. Például lerajzolom az elképzelt mézeskalács házikót.

3. Pótcselekvések

A digitális média veszélye, hogy a virtuális világ éppen azt kínálja, amire a realitásban vágyunk: kapcsolódást és sikerélményt. A számítógépes játékok a való világban megélt kihívásokat helyettesítik, csak itt épp kevéssé kell vásárra vinni a bőrünket: ha valami nem a tervek szerint üt ki, mindig van egy újabb élet. Egyszerűbb elindítani egy újabb pályát, mint felkészülni a kedvenc tantárgyunkból és megmérettetni magunkat egy tanulmányi versenyen, esetleg a délutáni edzésen vállalni egy csapatsporttal járó összecsiszolódást.

A közösségi oldalak, a chatelés sok esetben nem kiegészíti a valóságban megélt, intim emberi kapcsolatokat, hanem helyettesíti őket. Sok kamasznál chateléskor kétszavas tőmondatok váltják fel a nagy baráti beszélgetéseket, alkalmi Facebook-ismeretségek a bizalmas barátságokat. Ha valaki folyamatosan az online aktivitásokat pásztázza, az annak jele, hogy kétségbeesetten keres, vár valamit. Visszajelzést, like-ot, üzenetet. Annak érzését, hogy fontos valakinek.

Szabó Elvira, pszichológus