Napjainkban gyakori jelenség, hogy a fiatalok 20-35 évesen is otthon élnek a szülői házban. A Sonda Ipsos kutatása alapján a 19-25 év közöttiek háromnegyede otthon maradt, nem költözött el, de tudjuk, hogy ez a jelenség a 30 év körülieket is érinti. Látjuk, hogy komoly tendenciát mutat, hogy a korábbi generációkhoz képest jelentősen kitolódott az az önállósodás, és a családalapítás. Sokan a nehéz anyagi körülményekre hivatkoznak, mégis lelki okokra is joggal gyanakodhatunk.

 

Az okok, amelyekre gyakran hivatkoznak a fiatalok

Van, aki azt mondja, hogy amíg otthon lakik, könnyebben spórol saját lakásra, mert így csak a rezsi egy részét kell fizetnie. Általában anyagi könnyebbségre hivatkoznak az érintettek, sőt alkalmanként kivitelezhetetlen, lehetetlen helyzetként említik az önállósodást, az önálló egzisztencia megteremtését, saját lakás megszerzését, fenntartását, és mivel ez a hozzáállás nem segíti az előrelépést, beleragadnak a helyzetbe.

 

felnott_otthon

 

A szülők nézőpontja

Vannak szülők, akik örülnek, ha a gyermekük minél tovább velük lakik, és ezt bár nem verbálisan, szavakkal kifejezve, de nonverbálisan, a tettekkel, a kiszolgálással, kényeztetéssel jelzik is a gyermekük felé. Úgy érzik, hogy kötelesek gondoskodni a gyermekeikről, amíg csak igénylik azt a gyermekek, és így akár kisgyerek szerepben is tartják a fiatal felnőttet. Valójában jogilag semmi sem kötelezi a szülőt arra, hogy eltartsa a keresőképes nagykorú gyermekét, hacsak nincs jelen olyan betegség, amely súlyosan gátolja a munkavállalást.
Sok szülő számára ijesztő lehet a gondolat, hogy a gyermekek kirepülése után újra ketten maradnak – illetve egyedül marad a szülő -, nehéz lehet újra megtanulni kettesben, vagy egyedül lenni, a gyermekek nélkül. Valódi kihívás lehet alkalmazkodni az új helyzethez és kialakítani az újszerű egyensúlyt.
Gyakran előfordul az is, hogy a szülők lelkileg megértek a gyermekük elengedésére, szeretnék látni kirepülni a fiatal felnőttet, segítik őt, sőt talán már vágynak a nagyszülőszerepre, mégis egy fedél alatt élnek a gyermekeikkel, nincsenek eszközeik arra, hogy az élet természetes rendje szerint a saját lábára állítsák a már felnőtt gyermeküket.

 

Külső és belső konfliktusok

Az otthonélő fiatal felnőttek és szüleik között napi szintűvé válhatnak a konfliktusok a generációk közti különbség, és az önállóság próbálgatása miatt. Egy fiatal számára természetes, hogy meg akarja élni a saját akaratát, tudatosítani akarja a saját véleményét, gondolatait, meglátásait, és ezeket ki is mondja, képviseli, konfrontálja a szülői véleménnyel. A szülők gyakran hierarchia-szemlélettel, vagy a másik végletet mutatva, kényeztetéssel, teljes kiszolgálással reagálnak, így viszont a fiatal nem tanulja meg, hogy számíthat saját magára.
A külső konfliktusok korábban az együtt élő generációknál kevésbé jelentkeztek, mert a fiatalok számára tekintélyszemélyt jelentett a szülő (ahogy a tanár-diák kapcsolatoknál is, amely hasonlóan változott).
Belső konfliktusok jelentkeznek akkor, ha a gyermek úgy érzi, szeretne elköltözni, de ez nem elég erős benne ahhoz, hogy komolyan tegyen érte.  Ilyenkor a kognitív disszonancia redukció következtében a cselekedet elnyomja, felülírja a gondolatot, mivel otthon marad a fiatal, úgy is kezdi gondolni, hogy számára ez a megfelelő.

 

Valódi okok

Bár fontos szempont, és nehezítő körülmény, hogy munkát találni akár több mint fél évig is eltarthat, sokan nehezen alakítanak ki párkapcsolatot, amely előre vinné őket, illetve szülői segítség nélkül nehéz lakáshoz jutni. A valódi okok mégsem ezek.
Fontos különbséget tennünk a között, hogy 20-as, vagy 30-as éveiben lakik otthon egy fiatal felnőtt, és azt is fontos differenciálnunk, hogy még tanul, vagy már befejezte a tanulmányait.

A jövőkép hiánya, a céltalanság is visszatartó erő lehet, sajnos sok fiatalnál tapasztaljuk, hogy nincsen életcélja, úgy érzi, hogy az életének nincs értelme, így pedig nincs miért küzdenie, nincs egy pont, ahová szeretne eljutni, és csak vegetál a jelenben. Sajnos előfordul az is, hogy vannak vágyak, mégis úgy érzi fiatal felnőtt, hogy nincs ereje elérni a célját, ezért nem is indul el a célhoz vezető úton.

A lelki muníció, és a szülővel való kommunikáció sarkalatos pontja annak, hogy egy fiatal meddig lakik otthon. A fiatal felnőttekre váró út hosszú és rögös. Hiszen az egész életünk a fejlődésről szól, ehhez pedig energiabefektetésre van szükség. A szülői házból, amely a biztonságot, kényelmet, anyagi könnyebbséget és akár érzelmi függést is jelenthet, az út a saját élet kialakításáig, családalapításhoz, magához a felnőttséghez, önállósághoz vezet. Az úton nélkülözhetetlen az önbizalom, felelősségvállalás és a megküzdési stratégiák. Ha erősítjük az önbecsülésünket, olyan helyzetekben is meg tudjuk állni a helyünket, amelyekről korábban azt gondoltuk, hogy elérhetetlenek. És fordítva: minél több „magas léc”-et ugrunk át, annál erősebb lesz az önbecsülésünk. Ha nincs szárnypróbálgatás, hogyan tudunk repülni? A pillangónak sem könnyű megerősödve kitörni a bábból, ahogy a gyermeknek sem könnyű a születés, és a személyiségünknek sem a fejlődés. A nehézségek legyőzése, a problémákkal való szembe nézés stratégiákat és erőt ad a későbbi helyzetekhez, kihívásokhoz.

A cél, hogy kialakítsuk magunkban mindazt, amit korábban a szüleinktől kaptunk, már ne tőlük, hanem magunktól várjuk azokat az értékeket, hiszen mi is csak akkor tudjuk tovább adni gyermekeinknek, ez pedig az élet rendje. Az élet nem csak születésből és halálból áll. Hosszú az út a kettő között, de ez az út maga az életünk, és nem mindegy, hogyan éljük.  Ez hosszú és fáradságos munka, folyamatosan dolgoznunk kell rajta, de csak akkor élhetünk boldog és teljes életet felnőttként, ha a kinőtt gyerekszerepből kilépünk, ehhez gyakran a szülők határozottságára és érzelmi támogatására van szükség. Nem megszakad a szülő-gyerek viszony, hanem átalakul és gazdagabbá válik, mint ahogy a párkapcsolatok is az évek múlásával és a családalapítással.

 

Csizmadia Dóra Dalma, pszichológus
http://www.csizmadiadora.hu/