Mindnyájan ismerünk olyan szülőket, akik szinte rátelepednek a gyerekeikre: mintha át akarnák vállalni tőlük az élet megpróbáltatásait, folyamatosan az ellenőrzésük alatt tartják minden lépésüket az óvodától elkezdve akár egészen felnőttkorukig. Ők a „helikopterszülők”: úgy köröznek a csemetéik feje fölött, akár egy helikopter, miközben nem hagynak nekik teret és lehetőséget az önállósodásra.

 

Mindez a legszembetűnőbben a felnőtté válás idején mutatkozik meg: a szülő beavatkozik a párválasztásba, a továbbtanulásba, később a munkavállalásba is. A gyerek helyett dönt, aztán szervez, intézkedik. Mindezt csupa jó szándékkal, csakis az ő érdekében teszi. Igen ám, de az így felnövekvő fiatal közben kimarad egy sor olyan megtapasztalásból, amely által a megküzdési készsége és személyisége fejlődhetne, gazdagodhatna. Így nem csoda, hogy sokan közülük „bumeránggyerekké” válnak, akik nem képesek leválni a szüleikről, folyton visszatérnek a biztonságos alomba, az ötcsillagos mamahotelbe, ahol szinte minden teher és felelősség alól mentesülnek.

helikopter_szulokKimerült gyerek, agyonhajszolt szülő

Már a legkisebbeket nevelő szülők körében felismerhetők azok, akik később könnyen „helikopteresedhetnek”. Ők azok, akik a játszótéren a kicsik helyett homokoznak, hiszen ők tudják, hogyan kell tökéletes homoksütit készíteni. Az esetleges csetepatékat is elrendezik a gyerekek helyett. Babaúszásra, angolra, zenebölcsibe járnak, akkor is, ha a pici nem igazán élvezi ezeket a programokat, vagy épp az alvásidejét vágják ketté, mert azt gondolják, másképp lemaradnak valamiről.

Később az óvodás, iskolás évek alatt ők választanak sportot, szakkört, hangszert, barátot és minden egyebet a gyereknek, sokszor anélkül, hogy figyelembe vennék az igényeit, érdeklődését, teherbírását. Nevezhetnénk őket időmenedzsereknek is, hiszen egyik fő tevékenységük a gyerek(ek) idejének betáblázása és a logisztika megszervezése, kivitelezése. Nem kis feladatot vállalnak ezzel, emiatt gyakran panaszkodnak is.

Az érintett gyerekeknek pedig legtöbbször már óvodáskoruktól programokkal van telezsúfolva az életük. Túlterheltségük számos testi-lelki tünetben – szorongások, kényszerek, bepisilés, körömrágás stb. – is megnyilvánulhat. Mivel a kezdetektől minimális lehetőséget kapnak a szabad játékra, képtelenek arra, hogy mindenféle irányítás, szülői részvétel nélkül, egyedül elfoglalják magukat. Így aztán be is zárult az ördögi kör: a gyerek otthon csak nyűgösködik, ezért szüntelenül szervezni kell valami programot, keresni kell valami „értelmes elfoglaltságot” neki. Az eredmény: egy állandóan kimerült gyerek és egy hasonlóképpen agyonhajszolt szülő.

 

Másképp is lehet

A fentiekre egyfajta válaszként jelent meg a „slow parenting” (lassú nevelés) irányzat, amelynek hívei arra bátorítják a szülőket, hogy a különórák tömkelege helyett sok szabad időt biztosítsanak a gyerekeknek. Mindemellett hangsúlyozzák az önállóságra nevelésnek, illetve az érdeklődés és az egyéni tempó tiszteletben tartásának a fontosságát.

A gyerekeknek ugyanis mérhetetlenül nagy szükségük van két dologra: elfogadásra és időre. Hogy elfogadják őket, olyannak, amilyenek – akkor is, ha más ritmusban fejlődnek, mint a nagy átlag, ha kicsit lassabbak, megfontoltabbak. Hogy hagyjanak nekik időt és teret arra, hogy a saját tempójuk, nyitottságuk és képességeik alapján fedezzék fel a világot. Hogy ne kelljen a játékra – ne adj’ Isten az alvásra – szánt időt feláldozni a különböző különórák és programok oltárán. Hogy hagyják a gyereket „bogarászni” a kertben ahelyett, hogy egy-két évesen az állatkertet mutogatják neki, amiből vajmi keveset ért meg. Később pedig legyen lehetősége biciklizni, fára mászni vagy egyszerűen csak sétálni. És ami mindennél fontosabb: hogy tudjon kérdezni, elmondhassa, ami foglalkoztatja, és legyen, aki figyel rá, aki meghallgatja. A programok között pedig nagyon kell, hogy legyenek „üres” napok, hiszen akkor van igazán lehetőség az élmények feldolgozására.

A döntés a miénk, szülőké, ahogyan a felelősség is. A nyomás óriási. Nehéz ellenállni a szomszédok, az ismerősök, a nagyszülők hatásának, akik közül sokan azonosulnak korunk teljesítmény-központú divatjával. Szerencsére a „slow parenting” irányzat megjelenése arra utal, hogy egyre többen mennek szembe a korszellemmel, mert egyre nyilvánvalóbbak azok a hátrányok, amelyeket a helikopterszülők és időmenedzserek gyerekei szenvednek el.

Forrás: family.hu