Vajon a kamaszkorba lépve miért válik engedetlenné minden gyermek? Mit fejeznek ki és mit akarnak elérni a lázongások? Erről lesz szó az alábbiakban, no és persze arról, hogyan birkózzon meg a szülő ezekkel a viharokkal…

A leválás

Amikor a kamaszkorú gyermek azért harcol, hogy éjfélig kimaradhasson (majd hajnali kettőig, majd akármeddig), akkor éppen függetlenedni igyekszik a szülőtől. Elkezdi megalapozni önálló életét, ezért nem a szülőkkel szervez programot, hanem a kortársaival, barátaival, és – természetesen – valahogy soha nincs kedve azt csinálni, amit a szülő szeretne, mindig csak a saját feje után menne.

Ezek a tendenciák részben a szülőnek szólnak, figyelmeztetve arra, hogy csemetéje már nem egészen gyerek, és lassan szokni kell a gondolatot, hogy önmagáért felelősséget vállaló felnőttként kell rá tekinteni. Lassan, de biztosan. Gyakran azonban a vitát kirobbantó ügyek nem is a szülő szemébe szeretnének szálkát szúrni, csak a szülő egyszerűen nem tud lépést tartani azzal, hogy a gyermeke előreugrott egy fejlődési korszakot, és továbbra is gyerekként kezeli. Holott egy tinédzser tényleg több szabadságot és kevesebb ellenőrzést igényel, és méltán sérti, ha „óvodásként kezelik” – ezzel ugyanis a szülő azt kommunikálja felé, hogy nem bízik benne.

Önmagunk megtalálása

A leválás – mint minden elszakadás – fájdalmas. A serdülő nem akar semmi rosszat, csak – legalább úgy ahogy – megtalálni önmagát, esetleg halványan megsejteni, hogy mit is kezdjen az életével. Amikor mindenféle „agyament” dologba kezd, egyszer rocker, egy év múlva rasztáztat, aztán hozzácsapódik egy BMX-es társasághoz vagy hirtelen kedvet érez a flamencora, akkor egymás után próbál fel identitásokat, vagyis szeretne rájönni arra, ki is ő valójában. A kamaszkori kortársközösségek tagjai is elsősorban önmagukat keresik, magukhoz hasonló egyéniségeket választanak barátként, mert a másik tükrében magukat is megpillantják. Ebben a korszakban a közös identitás a legnagyobb összekovácsoló erő.

Önmagunk stabil meghatározása csak a kamaszkori kalandozások után történhet meg. A kedves szülő tegye a szívére a kezét: neki is voltak hajmeresztő alakításai ennyi idősen, csak már a feledés homályába vesztek. És ha ezekre visszaemlékszik, már tudja, hogy a hasonló helyzetekben a legésszerűbb megoldás, ha hagyjuk, hogy menjen – persze nézzünk utána, hova és kikkel, mert előfordulhat, hogy közbe kell avatkozni.

 

kamaszkor

 

Identitásválság

A pszichológia identitásválságnak nevezi ezt a fejlődési szakaszt. A serdülő a moratóriumban, azaz türelmi időszakban van, felnőttként legyünk iránta elnézőbbek. Sajnos el kell fogadni, hogy a család „rázós korszakot él”, ami sok rugalmasságot igényel a szülő részéről (is). A serdülőkor a szülő számára is kihívás, a türelem és tolerancia leckéje.

Az identitáskrízis többféle kimenettel zárulhat. Legjobb esetben kialakul az elért identitás, vagyis a serdülő végigment az akadálypályán, megtapasztalt ezt-azt, és sikeresen elköteleződött; ezért fontos, hogy a szülő hagyja kószálni a gyermekét. Korai zárás esetén a fiatal anélkül választott, hogy kipróbálta volna magát többféle területen; ilyen esetekben vélhetően a környezet elvárásainak engedelmeskedik, és nem szíve vágyait követi – fennáll a veszély, hogy nem a saját életét fogja élni, hanem a mások által előírtat. Előfordulhat az is, hogy valaki hiába járja meg az identitáskereső köröket, mégsem képes lehorgonyozni, és megmarad örök tinédzsernek.

Rendszerkritika

A lázadás tehát nem mindig lázadás, hanem – a szülő elképzeléseibe sokszor nem illeszkedő – út- és énkeresés. Előfordul azonban, hogy a gyermek tényleg renitens, és olyan értékekbe tapos, ami fontos a szülő számára. A kamaszkori lázadás, fogalmazódjon meg bár közvetlenül a szülő ellen, valójában rendszerkritika. A szülő ismét tegye a szívére a kezét: vajon mennyire látja a saját életét követendő példának? A szülői tekintélye mennyiben ered a generációs helyzetből, és mennyiben a személyisége kimunkáltságából? Valóban ő ismeri az egyetlen járható utat?

A kamaszok az ideák és elvek világában élnek, kevéssé fogadják el, hogy az életnek vannak realitásai, pláne, hogy az ember megalkuvásra kényszerülhet. Ők a tökéletest keresik, hiszik, hogy megtalálják (talán valóban meg), és ebből a szempontból nehezükre esik elfogadni a környezet, az ősök tökéletlenségeit. Óvatlanul belerúgnak a hibákba, hisz nem tudják még, milyen nagy úr lehet egy-egy körülmény. A leválás fájdalma abból is ered, hogy a gyermek rájön, hogy a szülei nem istenek. És ez a gyermeki felismerés fájdalmat kelt a szülőben is.

kamaszgyerekA szülő aligha javít a renoméján, ha bünteti a tiszteletlenséget. Ha ehelyett azt kommunikálja, hogy ő is emberből van, és gyermekét felnőttként kezelve elmagyarázza, bizonyos dolgok miért alakultak így vagy úgy, mi minden játszott közre a döntésekben, akkor akár jó irányba is terelhet egy visszás helyzetet, az életre taníthat, a realitásra, és közelebb kerülhet gyermekéhez, aki a nagy útkeresésben talán idegenné vált számára az utóbbi időben. Megindulhat egy érettebb párbeszéd, a múlt és jelen szempontjainak megértésével pedig csökken a generációs űr.

A szülői minták tovább élnek

Pánikolni semmi szükség: a kamaszkort megelőző bő évtized elég lehetőséget adott a szülőnek arra, hogy mintákkal szolgáljon gyermeke felé. A szülők viselkedése észrevétlenül beépült a gyermekbe, és – rúgkapáljon ellenük bármilyen erősen – ezek a minták fognak visszatérni benne is felnőttként, a választásaiban, a megoldásaiban. Kitörölni őket rendkívül nagy erőfeszítés.

Szabó Elvira