„Felvették a fiamat a műszakira, bejutott a lányom a jogi karra, mellette zongoraversenyen indul, kitűnőre érettségizett, meg fizikaversenyt és külföldi ösztöndíjat is nyert…” Vannak olyan anyukák, akiknek fájdalmas hallaniuk mindezt, mert az ő gyermekük nem kitűnő, az ellenőrzője állandóan intőktől dagad, és minden szülői értekezletnek gyomorgörccsel vágnak neki. Én is közéjük tartozom.

Különösen akkor fájó mindez, ha az ember lánya viszont világéletében „stréber” volt. Én magam besöpörtem minden létező díjat, elismerést és eredményt. OKTV első helyezés, „jó tanuló, jó sportoló” különdíj, maximális pontszám az egyetemen – ne is folytassuk, mert sosem állnék meg. Ha tanulásról volt szó, nem ismertem lehetetlent.

 

Aztán született három fiam gyors egymásutánban, akik előbb-utóbb belenőttek az oktatási intézményekbe. Ekkor értek sorra azok a felfedezések, amelyekből lassan már tanfolyamot tarthatnék elkeseredett szülőknek. Eleinte sokkoltak a fekete pontok, később az egyesek, a beírások, intők, hiszen ezek addig ismeretlen dolgok voltak számomra. A gyerekek – főleg a fiúk! – ugyanis másképp működnek, mint a magyar oktatási struktúra: gyakran kilógnak belőle, nem tudnak beleilleszkedni. A tantervek, a tanmenetek és az elvárások a „rendes” gyerekekhez igazodnak, úgyhogy én ezeket lányként kitűnően teljesítettem. Bemagoltam szóról szóra a kémiát, a fizikát is, hiszen nem várták el tőlem, hogy értsem is – bőven elég volt, ha hibátlanul felmondtam mindent.

 

Túl eleven, túl kreatív

Egy lány többnyire nem kérdez – tanul. Ötösökre hajt. Én kénytelen voltam megtapasztalni, hogy egy fiú nem szívesen tanulja meg azt, ami nem érdekli, ellenben bármit simán megjegyez, ami egy kicsit is izgalmasnak tűnik neki.

 

Kínok kínját éltem át a nagyfiammal, amikor a fejébe akartam verni egy-egy nyelvtani definíciót. Bezzeg ha repülős témáról volt szó! Peti például oda-vissza ismeri az összes valaha gyártott polgári és hadi repülőgéptípust minden műszaki adatával együtt. Ugyanígy jártas a fociban is: ki, mikor, mióta – minden adat bármikor lehívhatóan bele van táplálva. De egy fizikai definíciónál, egy kémiai képletnél úgy tesz, mintha a kínai alkotmány szövegét kellene eredeti nyelven elmondania. Két sort sem hajlandó megjegyezni belőle.

A kreativitása viszont határtalan. Ezt az ellenőrzője is bizonyította: már az általános iskola második osztályában olyan fura üzenetekhez kellett szoknom, hogy kettétört egy seprűt, vagy WC-papírral dobálózott a folyosón. A kedvencem a „szünetben rohangált a folyosón” beírás volt nyolcéves korában. Nem tudtam eldönteni, hogy egy ilyen korú gyereknél mivel volt a gond: a szünettel, a folyosóval vagy a „rohangált”-tal… A későbbiekben persze bővült a repertoár.

 

rossz_gyerek

 

Szóval a magatartásával már korán kitűnt, s ez automatikusan együtt járt a tanárok türelmének csökkenésével. Gyakran kiküldték az órákról vagy hátraültették. Egy izgő-mozgóhoz eleve másképp áll az ember – hiszen ott nyüzsög még harminc gyerek.

Az oviban még a sztratoszféráról magyarázott az óvó néninek, mert odavolt a csillagászatért – az általános iskolán már közepesekkel vergődött végig. Pedig nem az eszével van a baj: nyolcadik végén például középfokú nyelvvizsgát tett németből. (Az egyik tanára azt mondta előtte, hogy az alapfokot sem tudná soha megugrani.) Nyelvtanár vagyok, így elég hamar átláttam, hogy kimagaslóan jó nyelvérzéke van, minden szót első hallásra megjegyez magolás nélkül, csupán a tesztfeladatokat nem bírja. Az iskolában persze csak ez utóbbiakkal gyötörték, arra nem jöttek rá, hogy kiválóan fogalmaz. Így aztán olyan vizsgahelyet kerestem neki, ahol nem a teszt, hanem a fogalmazási készség kap nagyobb hangsúlyt.

Ezt a problémát tehát megoldottam – de mi lesz a többivel? A kálváriánk ugyanis tovább folytatódott.

 

„Neki nem tanulok!”

Elérkezett a gimnáziumi felvételi, és Peti a tanárai teljes megdöbbenésére egészen jól szerepelt. (Vajon hány szülőnek ismerős ez a helyzet? A gyermek nem teljesít a saját iskolájában, mert a tanárai részéről nem érzi az elfogadást – a felvételi megmérettetésekor azonban megállja a helyét…) Igen ám, de a hozott pontjai kegyetlenül gyatrák voltak, emiatt csak nagy nehezen került be az egyik középiskolába.

Az új helyen negyvenhárman voltak az osztályban. A fiam azzal próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy bohóckodott, így lassan az osztály poéngyárosa lett. Az igyekezetét a tanárok kedves megjegyzésekkel honorálták. Az egyikük például azt mondta, hogy biztos a kínaiaktól vette a nyelvvizsgáját, vagy az anyukája intézte el neki. Ez bizony nagy károkat okozott egy érzékeny tini lelkében. Peti összeomlott és bezárkózott. A fiúk ugyanis csak kívülről nagyszájúak, belül törékenyek. A vizsgáért ő valóban megszenvedett, és büszke volt rá. Szárnyalt volna, ha bármilyen motiváló feladatot kap – ehelyett csupán örökös arculcsapás jutott neki.

 

A következő évben ugyanez a tanár tanította magyarból is. A fiam már félévkor megbukott nyelvtanból és irodalomból is, mivel kijelentette: „Neki nem tanulok semmit!” Amikor leültem a tanárral beszélgetni, azt mondta nekem: „Ez a gyerek nem idevaló, és ezt bebizonyítom neki.”

Hogy mennyire tanárfüggő volt a teljesítménye, az jól látszott az angoljegyein is. Angolból ugyanis több tanár tanította. Aki megtalálta vele a közös hangot, és akinél érezte, hogy elfogadja és értékeli, annál bármilyen szigorú volt is, mindig jól teljesített. A másiknál, aki átnézett rajta, kettesei voltak. Az osztályfőnöke egy jellemzésben ezt írta róla: „Rosszul tűri a monotonitást, viszont kiválóan teljesít, amennyiben a tanárnak marad kellő energiája felkelteni a figyelmét.”

 

Sajnos azonban ebben az iskolában egyetlen pedagógusnak sem maradt ereje erre, így végül megkértek minket, hogy vigyük máshová a fiunkat. Végül is megértem, hiszen tényleg nem könnyű vele. De hogy ennyire ne legyen helye sehol…?

 

Happy endre várva

Hányszor vártam, hátha feltűnik egyszer egy tanár, aki biztatni kezdi, és ő szárnyakat kap! Megfáradt oktatási rendszerünkben azonban mindeddig nem találkoztunk ilyen pedagógussal. Talán sok mindent elárul, hogy Petinek tizenkét évesen egy olyan regény volt a kedvence, amely arról szólt, hogy egy rossz kisfiút hogyan változtatott meg a tanára. Úgy tűnik, titokban ő is erre várt…

 

Röviden összefoglalva innentől csak kínlódunk. Megpróbáltunk magántanulóként boldogulni – rossz döntés volt. Aztán átvette egy gyenge szakközépiskola, de ott annyira nem kellett teljesítenie, hogy ettől még rosszabbul érezte magát. Éjjeleken át bújtam a netet, telefonálgattam a nevelési tanácsadóba, végigjártunk számos iskolát, hogy megtaláljuk a neki való helyet. Végül egy olyan alapítványi gimnáziumban kötöttünk ki, amelyben kallódó fiatalok megmentésére törekednek, és pályázatok útján szereznek pénzt, így nem kell fizetni érte. Egy hosszú elbeszélgetés után felvették, de ezzel csak annyit értünk el, hogy legalább jár valahova. Itt nincsenek igazi osztályok, inkább az egyéni tanulásra ösztönöznek, ő azonban vágyik vissza az eredeti sulijába – egy igazi osztályba. Még mindig. Gyakran beül hozzájuk hatodik órára, vagy bemegy egy-egy focimeccsre (mert az összes barátja a mai napig abból az osztályból van), hacsak el nem zavarják a tanárok. Mert az is megesett már, hogy rákiabáltak: „Te már nem tartozol ide, azonnal hagyd el az iskolánk területét!”

 

Sokáig mesélhetném még a kudarcainkat. Emlékem sincs róla, mikor volt utoljára valami pozitív élmény, amely a tanulás kapcsán érte a fiamat. Tudom, hogy eleven. Tudom, hogy zavaró. Tudom, hogy túl kreatív. De talán csak szeretni kell.

Elég keserű érzés szembenézni azzal, hogy adott egy értelmes, jó humorú gyerek – és egy olyan oktatási rend, amelybe nem illik bele. Ahonnan örökösen kilóg, és ahol nem tud teljesíteni. Az ember kínlódik, először próbálja meggyőzni azt a kemény gyerekfejet, hogy „Képes vagy rá, ne add fel!”. De ha senki más nem biztatja, mit ér vele…?

 

Nemrég láttam egy érdekes francia filmet, amelynek ez volt a címe: Nem beszélek zöldségeket! A főszereplő – egy ötven körüli férfi – az iskolában nem tanult semmit, mert nem láttak benne fantáziát. Egy parkban megismerkedik egy kilencven év körüli kedves nénivel, egy igazi tudóssal, aki megszeretteti vele a könyvek világát. És ez a férfi vén fejjel olvasni, tanulni kezd…

Néha csak ennyi kell. Egyetlen emberi szó, biztatás, mosoly.

Abban bízom, hogy valamikor az én fiam és a hozzá hasonló sorsúak is megkapják majd ezt az élményt valakitől, és szárnyra kelnek. Én tanárként annyit tehetek, hogy más gyerekeinek megadom ezt – és várom, hátha egyszer hozzánk is visszaér ennek áldása.

(Zs. Klesics Tünde)

Forrás: family.hu