Mit mondhat még egy újabb amerikai szerző a gyereknevelésről? – fogalmazódott meg bennem, amikor kezembe vettem dr. Kevin Leman Péntekre új gyerek? című könyvét. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy két órája le sem tettem. Leman lenyűgözött: az írás letisztult stílusa, a kötet jól használhatósága, kézikönyv jellege az, ami hiánypótlóvá teszi a magyar piacon, ráadásul még humoros is. Nem kis feladatra vállalkozik: azt ígéri, öt nap alatt új emberré varázsolja gyerekünket. S valljuk be, nem kevesen vagyunk, akiknek időnként szükségük lenne erre a kis varázslatra…

 

gyerekek3

 

Valójában persze nem varázslatról van szó, hanem néhány egyszerű elv követéséről és szem előtt tartásáról – ez az, ami a mélyreható változást előidézi. Például Leman azt javasolja: hagyjuk, hogy a valóság maga legyen a gyermek tanítómestere. Ennél mi sem egyszerűbb, gondolhatnánk, hiszen a valóság mindenütt körülvesz minket. Azonban ez koránt sincs így. Számos szülő – köztük bizony magam is – gyakorta mindent elkövet, hogy kis szeme fényének ne kelljen a realitással találkoznia és szembesülnie a tettei következményeivel. Ezért keresgélünk helyette késő este újságkivágásokat a másnapi iskolai barkácsoláshoz, utánavisszük a tornafelszerelést, reggel kikanalazzuk az ágyból, és a nagyot is öltöztetjük, csak hogy el ne késsen. Hiszen nem éppen az a dolgunk, hogy rendes szülőként a gyerek jó kedélyállapotát biztosítsuk, hogy az óvodai-iskolai helytállását egyengessük, hogy buldózerként hárítsuk el az akadályokat az útjából?

Hát, bizony nem. Voltaképpen a hivatásunk hosszabb távra szól, és ezt akkor látjuk be igazán, ha elképzeljük, milyennek szeretnénk látni a gyerekünket tíz-húsz év múlva. Arra vágyunk, hogy elkötelezett férj/feleség, megbízható munkatárs, könnyen boldoguló szülő váljon belőle? Akkor ezek azok a célok, amelyeket szem előtt kell tartanunk a mindennapokban is. S mivel ezt szeretnénk, így már megengedhetjük, hogy a gyermek átmenetileg szenvedjen a kapott iskolai elmarasztalás miatt – jobb neki most találkoznia az élet realitásával, mint fiatal felnőttként döbbenni rá arra, hogy a sorozatos késések vagy a pongyola munkavégzés a munkahelye elvesztésével jár.

 

pentekre-uj-gyerek-kevin-lemanNe csináljunk a bolhából elefántot!

Leman ügyesen vezet rá arra, hogy ebben a folyamatban igyekezzünk különbséget tenni a „bolhák” és az „elefántok” között. Tanuljuk meg felismerni, hogy gyerekünk nevelése során melyek azok a problémák, amelyek csak a szemünket szúrják, de valójában nem kardinális kérdések, és szülőként jobban tesszük, ha nem fújjuk fel különösebben az ügyet. Kisebb korból három ilyen tipikus példa az evés, az alvás és a szobatisztaság – ha ezeket nem lihegjük túl, akkor nagy eséllyel maguktól is megoldódnak, csakúgy, mint kamaszkorban az öltözködéssel kapcsolatos viták. Vannak azonban olyan nagy horderejű kérdések (vagyis „elefántok”), amelyekre rögtön fel kell kapnunk a fejünket: a drogfogyasztás, a pornográfia, a felelőtlen gépkocsihasználat például olyan probléma, amely azonnali beavatkozást igényel a szülőtől.

A Péntekre új gyerek? valóban kézikönyv: az első felében egy ötnapos munkatervet találunk. Ennek segítségével – naponta egy fejezetet elolvasva – felvértezhetjük magunkat azzal a gyakorlati tudással, amely a sikeres gyerekneveléshez szükséges. Majd a kötet második felében dr. Leman ábécérendbe szedve több mint száz jellemző problémára ad lényegre törő választ, kitérve például a szoptatásra, a félénkségre, a túlzásba vitt tévézésre, a testvérharcokra, de a szülinapi zsúrokra és a zenetanulásra is. Így időről időre fel tudjuk ütni a könyvet, ha egy-egy területen elakadunk.

 

Ránk van szükség

Ha ezt tesszük, előbb vagy utóbb találkozunk a szerző egyik alapgondolatával: a gyerek igazából a szülőre vágyik, s bizony sok problémát megold, ha apa vagy anya veszi a fáradságot, és hajlandó elmerülni a gyermek világában. Például úgy, hogy – a mai kor csábítása ellenére – ésszerűen korlátozzuk a különórák számát, és nem járatjuk egyikről a másikra a gyereket, hanem a felszabaduló időben mi magunk foglalkozunk vele. Annyi mindent megtettünk azért, hogy kisbabánk legyen: gondoljunk csak a várandósság nehéz hónapjaira, esetleg a teherbeesés nehézségeire vagy az örökbefogadási procedúrára… Akkor tényleg olyan nagy kérés, hogy három vagy tizenöt évvel később valóban figyelmet és energiát fordítsunk rá? – kérdezi provokatívan Leman. Hiszen a szabályok nem érnek semmit, ha nincs igazi kapcsolat a szülő és gyerek között.

Ha valaki netán azt hinné, hogy mindez csupán az amerikai szülők problémája, hadd áruljam el, hogy a vezető óvónőnk éppen ugyanerre a kérdésre hívta fel a figyelmünket a legutóbbi szülői értekezleten. Mint ahogyan az is kultúrákon átívelő tény, hogy a gyerekeknek alapvetően a szüleik a legfőbb mintáik. Ha mi férjként és feleségként nem mutatunk nekik jó példát az egymás iránti odafigyelésre, megbecsülésre, akkor tőlük sem várhatjuk el ugyanezt.

A gyermekünk iránti tiszteletbe az is beletartozik, hogy nem csinálunk meg helyette mindent, hanem a korának megfelelően hagyjuk egyedül boldogulni az élethelyzetéből adódó feladataival. Meglepődve fogjuk tapasztalni, hogy sokkal többre képes magától, mint hinnénk, ráadásul ez sikerélményt és önbizalmat is ad neki. Ez lesz az a változás, amelytől péntekre valóban új gyerekünk lesz.

 

Dr. Kevin Leman nemzetközileg ismert keresztény pszichológus, több mint harminc, nagy népszerűségnek örvendő könyv szerzője, számos amerikai rádiós és televíziós műsor állandó szakértője. Az általa ajánlott módszerek nemcsak a pszichológiai laborok kísérleti alanyain működnek, hanem a valóságban is, hiszen a gyermeknevelés terén jócskán rendelkezik személyes tapasztalatokkal is. Feleségével, Sandevel öt gyereket neveltek fel, és Leman a könyveiben szívesen hoz a saját életükből is példákat.

 

Egy „bolha”: a válogatós gyerek

Mihez kezdjünk a válogatós gyerekkel? Először is lássuk be, hogy valójában a bolhából csinálunk elefántot, amikor túldimenzionáljuk az evés kérdését. A szülő felelőssége, hogy egészséges ételek legyenek otthon, és lehetőleg kiegyensúlyozott étrendet biztosítson a gyerekének, de nem kell túlzottan aggódnia azon, ha az egy hétig csak halrudacskákat, aztán egy hétig csak sajtos kenyeret eszik. A gyerek szedjen magának az ételből annyit, amennyit kíván, és ne erőltessünk semmit, de hangsúlyozzuk, hogy jó dolog mindent megkóstolni. Aztán az étkezésnek legyen egy határozott vége, amely után nincs nassolás a következő étkezésig! Az éhségnél ugyanis nincs jobb étvágygerjesztő.

A legfontosabb, hogy ismerjük fel: a gyerekeknek beépített antennájuk van annak észlelésére, hogy mi az, ami anyának és apának különösen fontos. Ha nem jó evő a gyerek, az legtöbbször azért van, mert a szülő túlságosan erőlteti az evést, miközben a gyerek azt hiszi, ha nem eszik, azzal manipulálni tudja a szülőt.

 

Egy „elefánt”: a testi-lelki bántalmazás

Ha a gyermekünket testi-lelki bántalmazás éri, az olyan kérdés, amelyet sohasem szabad félvállról venni, hiszen maradandó sérüléseket okozhat. Az esetet azonnal jelenteni kell a gyerekeket felügyelő tanárnak vagy a nevelőnek, és nem szabad megnyugodnunk addig, amíg teljesen biztosak nem lehetünk abban, hogy az illetékesek megértették az ügyet, és cselekedni is hajlandók a gyermekünk védelmében. 

Ha a mi gyermekünk az elkövető, akkor is le kell ásnunk a probléma gyökeréig. A bántalmazó-megszégyenítő gyerekek legtöbbször nagyon bizonytalanok önmagukban, és így akarják erősebbnek, „menőnek” érezni magukat. Ilyenkor az segít, ha a gyerektől négyszemközt megkérdezzük: „Valóban úgy gondolod, hogy másokat kell bántanod ahhoz, hogy elismerjenek?” Kérdezzünk rá, hogy miért tette ezt, és mondjuk el, hogyan érezhette magát ebben a helyzetben a másik gyerek. Fontos az érzelmi kiengesztelődés is: érjük el, hogy kérjen bocsánatot a megbántott féltől, és ígérje meg, hogy ez többet nem fog előfordulni. A legbiztosabb, ha jelen vagyunk akkor, amikor ez megtörténik. Végül pedig azért, hogy a gyerekünk ezek után tényleg tovább tudjon lépni, ne emlegessük fel többé a dolgot.

(A kötet a Harmat Kiadó gondozásában jelent meg.)